SZENTKIRÁLYI MÓR
SZENTKIRÁLYI MÓR
Nagy kor volt az, mikor Kossuth, Széchenyi, Jókai, Petőfi, Deák és Aranyunk volt – egyszerre.
Soha az vissza nem tér többé. Az óriásoknak csak a nyoma van. A nagy csizmákba, mellyel az új korszaknak útját kitaposták, nem illik most be semmiféle láb.
Az is valami már, aki ezekkel a nagyokkal együtt bírt lépkedni, de hát még az olyan, aki köztük is tekintélyes helyet foglalt el, aki barátjuk volt mindig, kiegészítő részük sokszor, s nem ritkán támaszuk is egyben-másban.
Szentkirályi Mór fekszik a ravatalon. Szentkirályi Mór neve ismerős, végighúzódik mint egy finom selyemszál majdnem az egész századon a magyar történelemben.
Múltkor fejtettük ki, hogy egy munkás, közügyekben érdemekkel eltöltött életnek alig van egyéb jutalma, mint többé-kevésbé hosszabb nekrológ a halála után. A kisebbekről húsz méltányló sor, a nagyobbakról száz, vagy százötven. Ez a nagyok küzdelmének a végeredménye. Jóformán e sorok száma adja meg az előkelőséget, a rangot, a megboldogult jeleseknek az emberek emlékezetében.
De a tegnapi nap halottja följebb áll még. Őróla már elég csak annyit írni: »Szentkirályi meghalt!«
S mindenki tudni fogja, mennyit vesztettünk, s mi volt ő nekünk azelőtt.
Lapunk tegnapi számában elősoroltuk röviden életrajzi adatait. De köteteket lehetne róla írni, hogy csak egy kicsit is elevenné tegyük ötven nehéz esztendőnek küzdelmeit, diadalait, hányattatását és szenvedéseit.
Pest megye alispánját fessük-e, vagy az 1849 előtti parlamentek jeles szónokát? Mikor volt nagyobb? Nem-e akkor, midőn az abszolutizmus igája alatt belátván, hogy a közügyekben nem szerepelhet s életelvét – »az emberiségnek hasznára lenni« – fel kellene adnia, beiratkozott az orvosi egyetemre s elvégezte a medikát, hogy embertársainak testét gyógyítgassa, ki eddig szellemüknek lobogtatott világító fáklyát? Mint Pest főpolgármestere, ő vetette meg e város nagymérvű haladásának alapjait.
Szentkirályi nem a mai időkből s nem a mai időknek való alak volt. Vissza is vonult már nehány éve a szerepléstől s az irodalomnak élt és a tudománynak.
Oly jellem, mint az övé, óriási kísértet gyanánt mit keresne – a liliputiak között?
De neki joga is volt már megpihenni. Hiszen még 1829-ben – egy félszázad előtt – lépett a közpályára mint Pest megye főjegyzője, honnan fokonkint emelkedett alispánná, majd 1839-ben követté.
Gyorsan lett belőle parlamenti nevezetesség. Nagy készültsége azonnal kitűnt s már a szólásszabadság kérdésénél egyik előharcosa volt a liberális pártnak.
Szónoklatait nagy eszmeboncolási képesség jellemzi, s bár nem volt olyan világos, egyszerű, mint Deák, viszont nem volt olyan dagályos, mint Kossuth.
1848-ban mint a tudományos vitatkozások embere s különben is szelíd lelkület, sehogy sem érezte magát jól a forradalmi levegőben, sok kérdésben ellentétbe is jött Kossuthtal, ki szinte Pest megye követe volt s otthagyta Pozsonyt, lemondott. Később mégis belekeveredett a szabadságharcba, de csak igen rövid időre tábori biztos minőségben, hogy aztán egészen visszavonuljon.
Az elnyomatási korszak után, midőn újra föllélegzettünk 1861-ben, csak vonakodva lépett a közpályára olyanforma kifogásokkal, hogy ő már megfutotta pályáját.
Pedig még előtte volt az egyik, a fényesebb fele.
1865-ben Pest városa választotta meg képviselőnek, s elfoglalta helyét a parlamentben Deák oldala mellett s az akkori országgyűlésnek egyik csillaga volt. 1867-ben főpolgármesternek választotta meg a főváros, s itt sokszorozta meg nagy érdemeit több közhasznú intézkedéssel. Az ő érdeme, hogy egyebeket ne említsünk, a közúti vasút, a közvágóhíd. Alatta, vett nagy lendületet a főváros virágzása – s ki tudja, hol volna az ma már, ha Thaisz Elekkel nincsenek kellemetlenségei, s ott nem hagyja nemesen betöltött székét idő előtt?
Mert Szentkirályi makacs ember volt s bizonyos tekintetben nagy különc.
Sokszor rossz néven is vették ezt neki barátai. Széchenyi egyszer visszaemlékezve, hogy Szentkirályi hét hónapra született, tréfásan jegyzé meg: »Az a két hónap hiányzik neki.«
Végrendelete is különcködésre mutat. Azt ugyanis a múlt nyáron bízta bizalmas barátja, Molnár Endre gondozására, s egy levelet is adott hozzá, melyben temetése felől rendelkezik: »Tegyetek bele – írja – egy ládába, ott is jó lesz nekem.« Egyszersmint 100 forintot mellékelt a levélhez, meghagyva, hogy a temetési költség semmi esetre se legyen több.
Még egy jellemző adomát mond el róla a Pesti Napló. Mikor az orvosi tanfolyamot hallgatta, valamelyik pajkos orvosnövendék oda véste a helyére: »Szentkirályi hazaáruló.« Ő ott hagyta s ezt írta alája: »s Kossuth nagy hazafi«.
A jeles férfiúnak, kivel szegényebbek lettünk, mintha ezeren haltak volna el, hétfőn délután négy órakor lesz a temetése Ősz utcai házából.
Az egész ország bizonyára nem lehet ott – de ott lesz gondolatban, ott kell lennie mindenkinek, ki ezt a hazát szereti, s egy sóhajt küld az elköltözött után – ki nemcsak nekünk élt, akik még ideig-óráig itt maradunk, tevékenysége gyümölcseit még unokáink unokái is élvezhetni fogják.
