A PREMIER ALATT
A PREMIER ALATT
– Rossz darab!
– Még hozzá unalmas is.
– Nem csoda. Azért német operett! Ki is hallott ilyet? Mintha a tehén quadrille-t akarna lejteni…
– Ez az Éva minden rossz almába beleharap, s azután velünk kóstoltatja meg.
– Engem csak az vigasztal, hogy német ember a szerzője. Ha jó operett lenne, kibújnám mérgemben a bőrömből.
Nincs mulatságosabb a világon, mint egy premier-előadás. Mindenki bírál, mindenki tesz megjegyzéseket. S ezek igazán közvetlenek. Másnap már a lapok véleménye által van preparálva s nem ér egy ütet taplót sem.
Karaktere közönség dolgában csak a premier előadásoknak van. Ott ülnek szokott helyeiken a jó ízlés földi bírái, a referensek jupiteri ábrázatokkal, a hatalom súlya kiül szemeikbe és meggörbeszti vállaikat. Ritkán tapsolnak és még ritkábban nevetnek, hogy a »profanum vulgus« észre ne vehesse: mi az ő véleményük a darabra vonatkozólag. Hátradőlnek székeiken és unatkozni látszanak, mert hisz az nekik dolog, ami a közönséges embereknek mulatság.
A közönség másik részét a színházi gourmand-ok képezik. Ezek úgy fogják fel az előadandó darabot, mintha egy köcsög tej lenne. Az első öntelékben van a tejföl – a többi aztán csak szurrogátum. Szegényembernek való.
A harmadik rész a habituék; ezeknek az uraknak mindegy a darab, őket csak a toalettek érdeklik, az új toalettek.
Az újságírók, ezek a szegény ördögök, mit tudnák azt, sőt a gourmand-ok sem érik fel ésszel, hogy a toaletteknek néha különb történetük, érdekesebb és pikánsabb meséjük van, mint magoknak az operetteknek! Boldog együgyűek! – ez egyszer bizony nem övék a mennyek országa!
A negyedik klasszis… no, a negyedik klasszisról már nem érdemes beszélni, az úgy szokott a színházakba járni, hogy mikor megkérdezik otthon, mi volt a darabnak a címe, hát azt mondja, hogy:
– Bizony elfelejtettem megkérdezni a szomszédomtól.
– De hát csak emlékszel a meséjére?
– Hogyne! Kápolnai Hegyi Arankával csókolózott. De hogy mit beszéltek hozzá, nem emlékszem.
– Nagy kópé az a Kápolnai! Amennyi szerelmi viszonya már annak volt! No, de bele is vékonyodtak a lábszárai.
A premier-előadások mindig bizonyos izgatottsággal járnak. Az idő méhe mintha új dolgokkal, váratlan fordulatokkal volna terhes, míg aztán a többi előadás alatt a hallgató majdnem biztos a tisztességes lefolyású jövendő iránt.
Egyszóval a premier-közönség a felfedezők élvezetéből is szürcsöl, a többi aztán járt nyomon ballag.
»A furcsa háború« publikuma, az olyan volt tegnap, mint a többi premiereké, azzal a különbséggel, hogy néhány bakfis is látható volt a padokban, ami a »Nap és Hold« s általában a francia operettek premierjein nem tanácsos.
Hanem az erkölcsös bécsi darabban meg lehet nyugodni vakon. Az olyan, mintha egy francia garde-dame írta volna, gondosan kihagyva belőle mindazt, ami a növendék leányokat idő előtt ingerelhetné.
Azaz, hogy mikor Csatai Zsófi kulcsot kínál Solymosinak, hogy az bejuthasson a Hegyi Aranka hálószobájába, az mégis csiklandós dolog egy kicsit, s a kis bakfisek erősen elpirultak, – hanem ezt a pajzánságot bizonyosan csak Csatai Zsófi improvizálta bele a darabba!
Mellettem is egy mama ült, meg egy kisleány, akik folyton megbeszélték egymás közt a »Furcsa háború«-ban folyó életet.
– Hát csak ennyiből áll a házasság? – szólt a kis Malvin az első felvonás végén.
– Mit tudod te azt? Sokszor még ennyi sem kell hozzá.
– Ni, hogy tud ez a csepp haragudni – a férje miatt! – figyelmezteté a mama kisleánykáját Komáromi Mariska legsikerültebb jelenetére.
– Vajon kitől kaphatta azt a szép lantos koszorút? Szakasztott olyan, mint a Hegyi Arankáé volt az első felvonásban.
– Hát persze, kis bohó… mert ugyanaz.
– Ugyanaz?
– Természetesen. A kulisszák mögött levették róla a sárga pántlikát, s fehéret kötöttek rá. Holnap meg úgy lehet vörössel dobatja oda Evva egy harmadik színésznőnek.
– Ez a koszorú jelképezi hát leghívebben az »örök dicsőség«-et.
Így megy ez végtől végig, kivált ha asszonyok közt ül, akikben mindig több a lelemény, mint a »Furcsa háború« című darabban.
De az igazi szilárd hangulat mégis csak a darab legvégén születik meg a foyer-ban, a ruhatárban, felöltők begombolása közben.
– Nos, hogy mulattál, János? – kérdi egy úr barátját, cigarettre gyújtva a külső oszlopoknál.
– Pompásan!
– Ugyan mi tetszhetett annyira?
– Hát Blaháné.
– Hogyan? Blaháné?
– Nos, igen. Ott ült a negyedik alsó páholyban.
