A HALDOKLÓ OROSZLÁN
A HALDOKLÓ OROSZLÁN
Az öreg kaprerai hős, a két Szicília meghódítója haldoklik. A villanyos drót naponkint szétviszi a szomorú hírt, mely részvétet fog kelteni mindenütt, hol a szabadság eszméi iránt még fogékony lelkek laknak.
Hugo Viktor, a század nagy költője (ki arról is nevezetes, hogy a legnagyobb tisztelettel viseltetik a század legnagyobb hőse iránt s egykori száműzetése színhelyén, a kies Guernesey szigeten egy külön lakást rendezett be Garibaldi számára, ha ez esetleg meglátogatná), mondom az öreg Hugo Viktort egyszer arra kérték meg, hogy egy 70 évet élt és végelgyengülésben elhalt tábornok sírkövére emlékverset írjon, mire e sorokat írta:
»Ötvenöt éven át nem ártott neki a háború s hat évi béke ölte meg.«
Garibaldit is a béke öli meg. Egész Európában tokban vannak a szabadságharcosok kardjai. Mély álmát alussza a szabadság. A múzeumokban pihennek a lobogók, a szentképekkel és feliratokkal. Sehol sem szól a harci tárogató.
Mit is csinálna itt tovább köztünk az öreg? Elunta magát s megköti az örök békét az istennel. Már erősen folynak az alkudozások.
Mint mikor nagy dübörgéssel fordul alá a címer-pajzs ha a kriptában lezáródik az ős családfa, a századok is nagy zajjal csapják be az ajtót a lezárt institúciókra és korszellemre.
A romantikus iskola is egy óriással fog véget érni, valószínűleg Hugo Viktorral. A középkori kalandos hadi dicsőség egy fényes újkori alakja fejezi be a világ daliás időszakát.
A természet két határkövet tesz oda, mintegy szándékosan az eszmék és korszakok emlékeül: az egyiket az elejére, a másikat a végére.
A tündöklő sávok, miket a dicsőség végigterít a végtelen mezőn, e két határkő között nyúlnak el.
Ma már más a harcászat, más a felfogás. Ma már nem hősök kellenek a csatákba, kik oroszláni bátorsággal rontanak az ellen sorai közé s két kézre fogva a kardot rettentő csapásokkal aprítják az ellenséget, ma már a villany harcol, a gőz, s a hős a cirkalommal dolgozik és pápaszemet visel.
Hős Toldi, nagy Hunyadink, két Zrínyi Miklós ma csak gerillák volnának már. És Dinsztli-Lendli is nagyobb katona lenne tán náluknál. Mert ma tudni kell mindenekelőtt az exercírozást, a Dienst-Reglement-t, a többi, aztán mellékes dolog.
Garibaldi nem e kor számára született, két egész századot késett mint katona – de két egész századot előzött meg mint ember.
Ő a XVII. század nagy hőseiből való, de azért tudott csodákat művelni a XIX. században is.
És mintha őbenne vetette volna előre hatalmas árnyékát a XIX. század humanizmusa és demokráciája. Hogy lehetett ez? Az idő, mely viselős volt e nagy alakkal, érezte, hogy kétszáz évet késett, s fogta magát s egyszerre négyszázat ugrott előre.
Meseszerű alak ő! A költészet és a történelem lábaihoz rakja koszorúit. A népek elzarándokolnak majd sírjához és elviszik szent emlékeknek göröngyeit, amelyekbe az ég harmatja közé királyok könnye is vegyül még azonfelül.
A győztes hadvezér, ki két koronát szerez, s mikor az megvan, odateszi a király fejére – aztán hazamegy a kecskéi közé szántani, vetni, hazamegy remetének.
A rettegett hős, ki véres csata után, hidegen járja körül a holttestekkel borított csatamezőt, aztán hazamegy kifáradva s ledől és édesen alszik sátorában az ágyon. Egyszer azonban báránymekegést hall a távolban s fölébred.
– Szegény kicsike bárányka, vajon mi baja lehet?
Felkel, megkeresi s meg is találja iszalagok közé befonva (éppen úgy, mint Ábrahám valamikor azt a bibliait), behozza a sátorba nagy aggodalmas ábrázattal.
– Hogy didereg, hogy fázik!… No, majd megmelegszel te mindjárt.
Odatette a saját ágyába a párnák közé. – Ő maga pedig lefeküdt a földre s ott aludt el édesdeden… mert isten ölében volt.
És a megrongált testű, sánta agg, kinek már háta mögött ül a halál, kiről orvosai lemondanak – nem gyógyul az már meg soha többé.
S ím, egyszerre csak megdördülnek az ágyúk, kibontott lobogók csókolják a szellőket. El akarják nyomni, le akarják taposni a szabadság földét, Franciaországot.
S a megrongált testű öreg felkelt az ágyból s harcolni ment.
Ismétlődik a nagy jelenet. Nápolyban haldoklik a világ hőse. Az orvosok lemondtak róla, éppen mint azelőtt, mikor a lelőtt lábát akarták amputálni.
Lankadó érverését egész Európa aggódva veszi tudomásul, nyögéseit szellők sóhajában, mintha minden népek hallanák… mintha minden házban a koporsó-csinálót várnák…
Az öreg Garibaldi haldoklik!
De hát igazán haldoklik-e?
Hátha megzendülne valahol véletlenül ilyenformán:
Gyün már Garibaldi a szomszéd faluba;
Kossuth is vele jön, Türr Pistát is hozza,
Akinek kardja van, lovát kantározza.
Kossuth is vele jön, Türr Pistát is hozza,
Akinek kardja van, lovát kantározza.
Ha igazán úgy kantároznának valahol… úgy, ahogy mi akartuk valaha… Vajon nem változnék-e meg hirtelen még egyszer a bulletin Nápolyból?
»Meggyógyult már az öreg és lovon ül. «
– Hanem iszen nem lehet félni semmitől. Csendes az egész világ. Ma már nem verekednek nemzetek a királyokkal, csak szavaznak nekik. Az öregúr, szegény, elmehet isten hírével. Nincs már neki itt semmi keresete többé.
