A SUGÁRÚTON
A SUGÁRÚTON
Egy darab Kairó Budapest kellő közepén. Sehol annyi lárma, annyi zaj, mint itt. A konzervativizmus a legerősebb érzés az embereknél. Akik emlékeznek valaha a Két szerecsen és a Könyök utca tájékára, hol reggeltől estig szólt a dob, a réztányér, ordítozott a handlé s harsogott a verkli, s akik azt remélték, hogy amint arra épül a fényes paloták végtelen sora, egyszerre beköltözik oda a méltóságos hallgatagság és az arisztokratikus csend, azok ugyan nagyon csalódtak, mert az már egészen a helyhez van kötve, hogy a verklis, a komédiás, a handlé hol érezze magát a legjobban.
Az írói bál rendezői beszélgettek együtt tegnap az ott bemutatandó telefon-produkciókról. Az volt a tanácskozás tárgya, hogy miként elégítsék ki a hallgatni akaró közönséget. Abban állapodtak meg, hogy a színházi előadás három óráig fog tartani s a közönséget két-két percre eresztik a telefoncsövekhez, így aztán majd mindenki hallhatni fogja Wiltet.
– De hát azok, akiknek a két perce felvonás-közre jut?
– Tyű! Azok részesülnek még csak igazi nagy élvezetben – mondá a fennebbi ellenvetésre egy örökké schlagfertig rendező.
– Hogy-hogy?
– Mert semmi sem lehet élvezetesebb, mint azt a csodálatos zsongást élvezni messziről, mely a függöny legördülte után szokott bekövetkezni a színházban.
– Akkor talán legcélszerűbb lett volna a Sugárúttal kötni össze a redoute-ot, mert a Sugárúton mindig felvonás után van a közönség.
Igaz is! Mintha csak ez az utca lenne a város torka. S ez aztán különb torok az Odry Lehelénél is, mert amennyi skálája ennek van – azt emberi fül nem bírja lajstromba szedni.
A fütyülő csizmadiainas- és a sült gesztenyét áruló taljántól kezdve a földkerekség valamennyi genre-je itt egy kompakt egésszé kögülve jelentkezik.
Nehéz furmányos szekerek döcögésébe belevegyül a komédiás dobpergetése, ki a világ csodáit mutogatja, fiáker-robogás, részeg emberek kurjongatása, veszekedő zsidó asszonyok lármája. Egy egész nemzetiségi bábel. Tarkábbnál tarkább alakok, éppen mint Kairóban. Még pecsenyét is sütnek az utca-szögleteken a tótoknak – akik meg is érdemlik, mert mint Budapest többi részeit, úgy a Sugárutat is ők építették.
A két liliputi emberke még mindig ott van s még mindig nem keltek egybe. Itt hálás talajra leltek. Tömérdek a nézőjük. A marquis úr azonban veszedelmesen öregszik, a menyasszony meg hízik. S ez utóbbit némelyek nagyon gyanús körülménynek találják a jegyesek közt.
Nem messze a kicsinyektől az »óriás asszony«-t mutogatják egy másik bódéban. Körülbelül másfél öl magas, s az egyik lábából kétszer telne ki gr. Apponyi Albert.
Csupa zsír, csupa háj, szemkarikái akár egy-egy sercika alma s még tüzük is van, sőt némelykor hamisan kacsint velök.
Kérdeztük, hogy volt-e már valaha szerelmes.
– Voltam – mondá –, egy fiatal angolba.
– Aztán beszélje el, kérem, hogy szeretett bele?
– Hogy? Hát nagyító üvegen át.
– Nagyító üvegen?
– Nos, igen! Puszta szemmel nagyon hitványaknak látszanak előttem a férfiak.
A Sugárút a legcsodálatosabb utca, melyet valaha csak láttak az utazók. Ha semmi sem emlékeztetne egyéb keletiségünkre, ez magában elég lenne.
A ringelspiel, a szappant és a ruhapecsétet tisztító szereket áruló szerb, a csavargó cigány gyerekek, kik egyes alakok után szaladva muzsikálnak, a szivarcsutkákat szedegető gaminok.
Sőt akár hiszik, akár nem: a Sugárúton még rendőrt is láthat az ember.
S a világ legnagyobb csodáját: szaladó omnibuszokat. Ami fülnek kellemetlen, szemnek kedves és tarka, az mind együtt van.
A vidéki ember, aki ide vetődik, ha megolvassa az egyik még kiépítetlen ház kapuján, hogy »pénz becsületszóra«, s azután egyet kerül a túlsó oldalra, ahol az a biztató ajánlat mosolyog rá a ruhakereskedésen, hogy: »itt ócska ruhákért újakat lehet kapni«, büszkén dobogó kebellel kiálthat fel:
…»Itt vagyok hát a magyar Eldorádóban. Ahol minden van. Ahol selyembe öltözött nők mosolyognak rám, mintha már régen ösmernének, pénzt beesületszóra adnak a jószívű emberek, új ruhát az ócskákért… És még azt írják ezek az ellenzéki újságírók hogy Tisza Kálmán alatt nincsen jólét.«
