HÁT VELEM MI LESZ?
HÁT VELEM MI LESZ?
(A Szabadelvű Kör elaborátuma Somssich ellen)
Sokszor panaszkodunk, hogy a régi udvarok és nagy urak többet értek a maiaknál legalább az irodalomra és a szellemre nézve – pedig tessék elhinni, tiszta rágalom az egész, a nagyuraknak és a hatalmon levőknek most is megvannak saját udvari poétáik és szatirikusaik, kik egyes eseményeket olyan formába gyúrnak nagy ügyességgel, ahogy az patrónusaiknak legjobban tetszik.
Feldolgoznak egyes epizódokat, némelykor szellemmel, egy kis szatírát és humort is vegyítenek bele, s kész a szellemi csemege őexcellenciáik számára.
Mert nincs valami kellemesebb, mint megnevettetni őket. Önzésből teszik. Hiszen a nagyok mosolyában van a kicsinyek boldogsága.
De ne fontoskodjunk itt hosszú bevezetésekkel, hanem csípjük el az excellenciás fülek elől az új pasquille-t s nevessünk rajta mi is – de nem ott, ahová az udvari pasquillegyártók tették a poént.
Somssich Pálról szól a krónika. Kiről is szólhatna másról? Az ő magatartása sokszor árt a többségnek. S ha már nem lehet se kiparírozni bent a parlamentben, sem kisebbé tenni az öreget az ország közvéleménye előtt, fennmaradt a harmadik út: nevetségesnek tüntetni fel.
Ez se rossz eszköz. Megölt az már nagyobb embereket is.
Hát úgy volt az – legalább így beszélik a mamelukok szóról szóra –, hogy mikor Andrássy Gyula az első minisztérium lajstromát csinálta, Somssich Pál volt fölírva rajta kereskedelemügyi miniszternek.
A hiú Gorove kimaradt, szóba sem jött, ami bántotta is szerfölött, úgyhogy napokig feléje se nézett a Deák-körnek. Mert hát mégis csak fekete hálátlanság, hogy őt nem vették be a lisztába, mikor »annyi jót tett Andrássyval« annak idején!
Még csak csírájában volt meg ugyan a minisztérium, félig mint valóság, félig mint remény, ott lebegett a nagy »ha« fölöttük – míg végre egy este azzal a hírrel toppant Andrássy a klubba, hogy: »Megvan a minisztérium; most már bizonyos. Reggel megyünk Bécsbe.«
S ezzel sorba járta az összes kandidátusokat, hogy este pakoljanak be, a legközelebbi vonattal indulni kell őfelsége elé, a vett távirat folytán. Nehogy elkéssen valamelyik.
Természetesen kész volt rá mindenki, csak az akadékoskodó Somssich nem, kinek természete mindenre észrevételt tenni:
– Engedd meg, kedves barátom, de a dolog véleményem szerint nagyon fontos, s én 24 óra gondolkodási időt kérek.
– De ha nem lehet – szólt Andrássy türelmetlenül. – Aztán mi van azon megfontolni való?
– Méltóztassál megbocsátani, de én nem mehetek semmibe bele egykönnyen. Nekem, tudod, múltam van.
– Ejh, hiszen mindenkinek van múltja. Ösmerlek, csak kéretni akarod magadat…
– Hallgasd meg, kérlek, indokaimat. Először is mindenre jó aludni egyet, de különben annál inkább is, mert…
– Nem vagyok kíváncsi az okoskodásaidra, mert azoknak nem vehetem semmi hasznát… – szólt Andrássy némi bosszankodással s a másik terembe indult.
Az ajtónál azt kérdezi tőle Kandó:
– Haragos vagy, Gyula, ki bántott?
– Somissichra dühösködöm. Huszonnégy órai gondolkodási időt kér, vállaljon-e vagy se miniszteri tárcát, s nekem már holnap őfelségénél kell lennem az összes minisztériummal. Az egész dolog csak caprice Palitól, s nekem nagy zavart okoz vele. Honnan a pokolból vegyek én most holnapra hirtelenében kereskedelmi minisztert?
– No bizony, ott van Gorove… Az úgyis haragszik, hogy be nem vetted.
– Gorove? Eh, Gorove… Azaz megállj csak, hát gondolod, hogy jó lenne?
– Körülbelül. Írj egypár sort, elviszem neki.
– Azt nem… hanem ha akar, jöjjön, de mindjárt.
Kandó azonnal kocsiba ült s sebesvágtatva hajtatott a Gorove szállására.
– Andrássy nevében jövök – rontott be Kandó Kálmán–, gyere azonnal a klubba – kereskedelmi miniszternek.
– Hát most jutottam eszébe? – pattant fel Gorove neheztelő hangon. – Köszönöm alásan a gráciáját. Persze, ilyenek az emberek. Most talán szüksége van rám? Hálátlan a világ, kedves Kálmánom. Ki hitte volna ettől az Andrássytól? De ülj le már egy kicsit s ítéld meg magad, van-e okom haragudni vagy nincs?
– Most ne arról beszéljünk. Majd akkor haragudjál Andrássyra, ha miniszter leszel vagy nem leszel. Most az a kérdés: akarsz-e miniszter lenni vagy se? Mert ha nem, akkor isten áldjon meg, én megyek…
– Hát jól van, no, megteszem a te kedvedért.
– Az én kedvemért ne tedd meg. Én nem kívánok áldozatokat.
– Akkor hát a »haza« kedvéért.
– Az már lehetséges. De siessünk!
Egy félóra múlva együtt volt az összes első minisztérium, melyről még akkor azt hittük, hogy a nemesi előnevét is megtartja, azt, hogy »független«.
– Hát uraim, most már együtt vagyunk valamennyien – mondá Andrássy –; menjünk hozzám a lakásomra s beszéljük meg a legközelebbi teendőket.
A lelkesült Deák-pártnak »éljen«-ei közt vonultak ki a termekből Andrássy, Eötvös, Fesztetics, Horvát, Lónyay, Wenckheim, Mikó és Gorove, – hogy mint igazi miniszterek térjenek vissza holnapután.
Sokan utánuk mentek az előszobába, s míg felső kabátjaikat adták rájuk, addig is éljeneztek.
Somssich is ott állott tétovázva, hogy felvegye-e kabátját ő is, s midőn Andrássy kifelé indult, hamleti pátosszal kérdé:
– Hát velem mi lesz?
Andrássy hallotta-e vagy nem Somssich kérdését, tudni bizonyosan nem lehet, annyi azonban áll, hogy nem felelt s búcsút intve a párttagoknak, sebesen távozott le társaival a lépcsőkön.
Somssich még mindig ott állott ködös arccal rémletes tekintetet vetve az ajtóra, mely a nap hősei után becsapódott.
Azután lassan, gondolkozva visszaindult a nagyterembe s megállva annak közepén szomorúan dünnyögte:
– Hát velem mi lesz?
…S azóta sok, sok esztendő folyt le, az első minisztérium alakjai régen letűntek: ki a sírban, ki rosszabb helyen élvezi a nyugalmat, de Somssich mint egy árny tizenöt év óta mindennap megjelenik a klub termeiben s homlokára mindig oda van írva a tűnődés, hogy:
»Hát velem mi lesz?«
De a legfurcsább az, hogy ezt az írást csak egy idő óta tudják elolvasni a Somssich homlokán a szabadelvű párt írástudói.
Ha úgy nekilendülnének az olvasásnak: akadnának ott még más homlokok is – más írással.
