A SZABADSÁG SZÜLETÉSNAPJA
A SZABADSÁG SZÜLETÉSNAPJA
A szabadság születésnapja van. Harmincnégy éve már, hogy megszületett s még most is gyermek, még most is gyámság alatt van, s ha elgondolkozunk, és dobogó szívvel visszatekintünk az időre, mikor a bölcsője rengett, mikor betakargattuk, úgy óvtuk a széltől, mikor az altató dal ágyúk bömbölésében fölzúgott, mikor pólyáiból zászlók lettek, s mikor e zászlók alatt mellünket kitárva ellenségeinknek kiáltottuk oda kevélyen: »Gyertek hát, ha bántani akarjátok! Itt vagyunk és védelmezni fogjuk!«
Harmincnégy hosszú esztendeje, majdnem egy emberélet, de csak rövid rügyezési időszak a fának, melynek több ezer évig kell élnie! Nem kell tehát kétségbeesni; az elvetett mag, mely azon a napon kikelt, okvetlenül olyan terebélyes fává lesz, hogy a jövő generációk kényelmesen nyújtózhatnak az árnyékában. Lassan nő az, aminek nagyon nagyra kell nőni!
Ma harmincnégy éve! Bizony már sokat vénültünk azóta! Nem az a nap süt az égen, ami akkor! Most is csak tavasz van, az ébredő természet mosolya megmelegíti a szíveket, fölfrissíti a tüdőt.
Az emberek most is kimennek a szabad természetbe, nézik a porhanyós rögöket, amint kijönnek sütkérezni alólok az apró piros bogarak, fehér bárányok szökdécselve csörtetnek a mezőn, ahol vidám langyos fuvallat hirdeti, hogy halottaiból fölébredett. Kis füvek fakón tolják ki fejüket, a patak vígan csörög, az erdőben ezer madárhang csiripel, s a lelkekbe beszáll a fölséges, az andalító nyugalom.
Hej, más tavasz volt az akkor! Más március tizenötödike. A természet akkor nem suttogott, hanem ingerelt. Mintha nem is piros bogarak lennének azok, amik a rögöket ellepték, hanem piros vér. Nem fehér bárányok futkostak a mezőn, hanem az ősök támadtak fel sírjukból fehér lepedőkben kísérteteknek, tanítani az unokákat, mit tegyenek. Nem füvek voltak azok, mik kifelé tolakodtak a földből, hanem – kardpengék. A vihar haragosan zúgott, a patak dühösen morgott, az erdők száraz gallyai remegve csapódtak össze.
S aki beszítta a levegőt, valami csodálatos érzést szítt be vele, dacot, reményt, haragot, kevélységet és erőt.
Ez volt csak az igazi tavasz!
A természet ébredését észre sem lehetett venni. Félre bokor, erdő jött helyette. Ki ügyelne az olyan csekélységre, hogy a természet leveti a szokott téli gúnyáját és fölveszi a szokott tavaszit? Ösmerjük már mind a kettőt. Most nagyobb dolog történik. A világ kezd ébredni, most nyílott ki az egyik szeme: a szép Magyarország.
Nem értjük már meg ezeket a napokat ma! Elfásultunk, hidegebbek lettünk, mint ahogy nem érti meg a kihűlt szív: kedvesének miként lehetett olyan édes az első szerelmi vallomása. Talán el is ítéli azt a következményei miatt… de az emlék, ha elmosódik is, a szerelem tárgya: az emlék mindig édes marad.
Oh, a mi első szerelmi vallomásunk annak a szép istenasszonynak a lábainál, akit Szabadságnak hínak, tündéri szó volt, s az első elcsattant csók mámoros és részegítő.
Hogy is volt csak, idézzük vissza emlékeinkbe azt a napot, hátha még egyszer kigyulladna az arcunk, nem ugyan a lelkesedéstől többé, de az elpirulástól.
Hol vannak azok a fiatal emberek, akik akkor ott szónokoltak a fórumon, igazságot hirdetve, mely szívből jött, szívekhez szólt. Kik körülhordozták, nem a középkori véres kardot többé hanem az eszmét; hol vannak a fiatal apostolok. Talán már mind kihaltak, követőikkel egyetemben?
Nem! Az apostolok még nem haltak meg mindnyájan, hanem ott ülnek most már a »pápaszemes Pilátus« jobbján és a szép istenasszonyról, akinek udvarlói voltak valaha, tépik le sorba a ruhadarabokat. Pilátus tépi, ők csak megszavazzák. A szép istenasszony még mindig olyan szép, olyan fönséges, mert örök, de a ruha merő rongyokban csügg rajta.
A szép istenasszony ifjú maradt, de ők megöregedtek. De menjünk sorba az emlékek közt.
Hát abból a szegény öregből mi lett? akit akkor hozott át vállain a hazaszeretettől lázas tömeg a börtönéből öröm és lelkesedés között? Persze nagyon öreg volt már. Azóta meghalt. Hol a márványkő, mely e fényes nap ez eleven emlékének porait jelöli?
Ej, hiszen nem halt meg az öreg – hanem valahol a szegényekházában nyomorog, tengődik. Hogy is hítták csak? Ezer ember közül egy ha tudja már a nevét is. Ne is kérdezgessük.
És a vezér? Az imádott szónok, a szabadság oszlopa hol, merre van vajon?
A vezér? Miféle vezér? Minek ide a vezér, mikor minden úgy van jól, ahogy van.
A vezér is él még, valahol a hontalanságban, – de a nemzet, az az akkori, az a nagy, az a fölséges, az nagyot változott.
Vagy ez lenne az – és csak alszik? Március hűs szele míg megint megcsapja egyszer, s kinyílik újra az a csukott szem, az a haragos kevély szem, mely mindent lát, mindent észrevesz, mely mosolyogni, sírni tud, de amelyben villám is lakik.
