MUNKÁCSY ELMENT
MUNKÁCSY ELMENT
»Hírhedett művésze a világnak… « E szavakkal zendült meg a költő lantja, mikor egy olyan fia támadt a nemzetnek, kinek lángelméje az egész világrészt megvilágítá.
Úgy dicsekedtünk mi azzal akkor, mint Anglia egykor a maga legnagyobb gyémántjával, eddig csak úgy félig-meddig volt a mienk.
S ő is érezte azt, hogy ragaszkodunk hozzá, egy darabig tartotta még magát, de aztán nagy kegyesen néha-néha mégis leereszkedett hozzánk, persze folyton éreztetve velünk, hogy mi milyen kicsinyek vagyunk hozzá képest.
De hát elég volt nekünk a fényből ennyi is. A szegény emberek vízzel főznek. Nem voltunk zúgolódók. Olyanok voltunk, mint az édesanya, ki nagy úrrá lett fiától mindent elszível, örül egyetlen nyájas szavának is anélkül, hogy eszébe jutna panaszkodni, hogy az egész szeretetére joga van.
S íme a sors, nem irigyelt meg minket ezért, hanem kárpótolt, – s még egy nagyobb gyémántot adott nekünk Munkácsyban: amelyik egészen a miénk legyen. Aki – miképp igen jól mondta az ország miniszterelnöke tegnap – hallgatott és nem hirdette hogy ő magyar, míg a fáradságos munkát végezte, de mennél feljebb emelte őt lángesze, annál hangosabban vallotta, hogy magyar.
Munkácsy a mienk. Az első dolga az volt a siker után hazajönni a koszorúért. Nem ért neki a külföld dicsősége, hódolata semmit, ezt szomjúhozta ő. Egy poharat, amit itt ürítsenek az ő egészségére magyarul.
Hazajött. Három hétig tartott a diadalünnep a magyarok országában, mikor az egykori asztaloslegény lábát idetette.
Álmodtuk ezt, rege ez, vagy igazán megtörtént? Amit magyar falusi házakban mesélgetnek, hogy a szegény fiú elindult világot próbálni, aztán királlyá tették, s végre hazajött látogatóba a feleségével. Otthon pedig olyan nagy volt az öröm az ő eljövetelére, hogy olyan dáridót csaptanak, még a sánta koldusok is könyökig vájkáltak a mákoscsíkban…
Bizony igazán tündér egy história…
Először a kép jött. A szent kép. Odamentek ahhoz a képhez a papok és hazavitték magukkal még erősebbnek a vallást. Odamentek a bírák és igazságot szíttak belőle. A gyermekek, akik megnézték, ismerősebbek lettek az élettel. Az aggok szívében fölelevenült a költészet. Hivőkké lettek a hitetlenek.
A falusi urak, akik a rákosi országgyűlések óta nem járnak erre a környékre, azok a jó magyar emberek, akiket »bocskoros nemeseknek« csúfoltunk azelőtt, mikor még csizmában jártak, akiket ki nem mozdít már a falujokból semmiféle potentát… se háború, se királylakodalom, mind eljöttek megnézni ezt a »mi piktúránkat«.
De hát mi történt? Felfordult a világ feneke Magyarországon? Hogy lehet az, hogy nemes és nemzetes uraimék, kik egész életükben nem vettek meg más képet, mint a nyíllal átvert szívű Máriát négy hatosért a gyermekeknek, most egyszerre rajongó műpártolók lettek?
Nem kell megijedni! Nem változott meg az ő természetük olyan nagyon. Nem lettek biz azok műpártolók, nem is vesznek meg képet soha (elég nekik az is, ami a Pesti Hirlap képes mellékletén van), hanem hát az történt, hogy minden magyar ember úgy érzi ezt a dolgot, mintha az ő tulajdon édes fia festette volna ezt a képet. Hát eljönnek csupa merő kevélységből. Dagadozik szívük a mellény alatt. Nem a műpártolók, nem a képnézők ezek, de a – magyarok.
Az egész nemzet örült. Az arisztokrácia, a laikusok, szakértők, a gazdagok és a szegények, s hogy teljes legyen a diadalünnepély: még a parlament is meghozta a maga hódolatát a művésznek.
Nem emlékszünk hasonló kitüntetésre. Soha még festő ilyenben nem részesült. Parlamentek, ha nem hivatalos alakban is, csak fejedelmeknek mutatták be a tisztelet ilyen impozáns nyilvánulását.
Hogy volt-e benne túlság, nem akarjuk mérlegelni.
Ki panaszkodnék azokra, akik túlságosan tüntették ki azt, akit mindnyájan túlságosan szeretünk?
De egyet mégis meg kell jegyeznünk, s ez az, hogy Munkácsyra nagy feladatokat szab ez a szeretet, ez a harsogó öröm. Ő adósságot visz magával, nagy adósságot.
S mi, akik ily fejedelmi módon tudunk jutalmazni és hitelezni ott, ahol kell, ne feledjük, hogy van egy nagy, nagyon nagy gyengeségünk, melytől talán egyetlen kis nemzet sem ment. Mi a nagy embereinket éppen úgy, mint a luxuscikkeket, a külföldről szeretjük importáltatni. Nincs önálló ítéletünk, s ha van, nincsen benne bizalmunk.
Ha tudunk lenni hitelezők – nem szabad maradnunk adósoknak.
Van még nekünk világra szóló nagy emberünk, kihez hasonló nagyokat, ha tán szült is valaha a magyar föld, de kimagaslóbbat sohasem, de aki nem tud festeni színekkel és ecsettel, amiket a külföld is megértene, hogy őt bevezetésképpen megkoszorúzná, aki fest, de szavakkal; szavakkal, amik csak a magyarnak érthetők és édesek, de tud festeni olyan képeket s festi már évtizedek óta, melyekben benne van a mi vérünk, a mi lelkünk, a mi álmunk, a mi szerelmünk – a mi hazánk.
Az a nagy ember, aki odaborult ennek a másik nagy embernek a szívére és megcsókolta, aki szerényen kísérte diadalútjában és örült neki tiszta szívből.
Az a nagy ember, aki itt volt és fogadta, mikor Munkácsy jött, s aki itt maradt, mikor Munkácsy elment, s aki itt is marad mindég köztünk.
Az a nagy ember, akinek az az utolsó emléke a közönségtől – hogy beverték a Stációutcai ablakait.
