BÖJTI GONDOLATOK
BÖJTI GONDOLATOK
Minden alábbszáll, per »maga« beszélnek már a tekintetes karokkal és rendekkel, per »ön« szólítják a miniszterelnök őkegyelmességét, a besztercei püspök kalapot emel egy piktor előtt.
Kár azokért a régi jó időkért!
Amikor még egy váltógaras volt egy icce bor s tíz forintért – amennyi most egy teríték ára a Munkácsy banketten – meg lehetett venni egy egész ökröt. Mikor az volt a legkülönb szónok a vármegyén, aki a legnagyobb bunkósbottal jött be a gyűlésbe; az volt a legnagyobb gavallér, akinek a legszebben volt kivarrva a dohányzacskója s a legkülönb hazafi, ki a legjobban tudta elfütyülni a Rákóczi-nótát.
Most már az a legkülönb hazafi, ki a legszívesebben szavazza meg a lázadási költségeket.
És odalett minden auktoritás a világon. A király arravaló, hogy a miniszterek propozícióit aláírja. A miniszterek arra valók, hogy legyen kit dehonesztálni a népnek, a nép arravaló, hogy legyen kin szántani a minisztereknek. S ami e fogalmak közé esik, az is mind olyan, mintha egymás csorbítására volna teremtve.
Nincs már semmi. A törvényt is csak az tartja meg, aki nem elég ügyes megszegni. Csak egy tartotta fenn magát eddig is hatalomnak, csak egy, a »kalendárium«.
Ez amikorra azt mondta, hogy február lesz, hát február lett, amikorra hideget jósolt tél lett, és amelyik napra kimondta a hamvazószerdát, hát böjt lett akkorára.
És most már a kalendárium tekintélye is nulla. Se tél nem lett, amikorra mondta, se a bőjt nem kezdődött el a hamvazószerdával.
Hanem folyik a farsang odább is…
Most már nem akkorra esik a böjt, amikorra a naptár mondja, de amikorra a kormány megcsinálja. Mert hogy ezeknek a »megszavazásoknak« böjt lesz a vége, több mint valószínű.
Csakhogy nekünk, jámbor tárcaíróknak nem szabad ezt a böjtöt megjósolni, mely ha lesz – nemsokára lesz már, nekünk a tradiciókhoz kell magunkat tartani, s mint ahogy őseink tették: megénekelni Karneval herceg távozását és sötéten elsiratni, hamut és porzót hintve fekete betűinkre, a bekövetkezett böjti epochát.
Igaz, hogy a pajzán herceg modern úr lett azóta s nagykorú… Bátrabb és korhelyebb, úgyhogy szándékosan lemarad a vonatról.
Bőröndjei még itt vannak, melyekben a tömérdek cotillon-ordókat, piszkos kesztyűket, elnyűtt lakktopánokat s elszáradt virágcsokrokat szállítja.
Meghökkenve állunk meg a távozó herceg poggyásza előtt, s azon kezdünk elmélkedni, hogy vajon érdemes volt-e az a nagy zaj, amit csapott, amikor ez az összes eredmény?
Egypár tépett ruhafoszlány. Mint színes pillangók röpködnek előttünk a lezajlott fényes napok aranyos emlékükkel. Emlékek, amik édesek és fájók egyszerre, amik megdagasztják a szívet, de amikor a kéz utánuk nyúlna, nincs megfognivaló semmi – csak egypár ruhafoszlány. E kellemes, átlátszó, illatot lehelő romjai az öltönynek, mely a kedves lányka bájait fedte költőileg.
Egy darabig a tárcánkban őrizzük. Ott van a megfogyott bankók között, s fényt vet a bugyelláris azon rekesztékére, ahol már nincsen semmi. Valahányszor kinyitjuk tárcánkat (s be sokszor kell pedig kinyitni!), mindig ott nevet, ott mosolyog, ott tündöklik az a bűbájos kis rongyocska.
A nemesség kutyabőrre van írva, de a boldogság kartonra és »tüll-anglais«-re.
Később aztán bekerül az értékes szövet a fiókba, mert a tárcában avatatlan szemek meglátják s sokszor ránk pirítanak.
Ott van a többi ereklyék között. Csendes pihenőhely az, egy kis pézsma is jutott oda, mely illatot terjeszt az emlékek szűk de megszentelt birodalmában. A társaság se nagyon rossz. Millike haja, a kis Mariska elszáradt ibolyája, tömérdek levelek és billets doux-k, a nagymama arcképe és a papa legszebb tajtékpipájának ezüst kupakja között jól érezheti magát a kis bolondság… míg azt is odább nem szorítja egy új emlék majd a jövő farsangról.
S a vég vajon mi?
A vég, az még csak néhány év múlva következik be.
Egy szép fehér kezecske rakosgat a szobánkban, felhány, felkutat minden zeget-zugot, s egypár szép kökényszem éles, hamiskás, megpillant mindent, és egy üde hang zavar fel délutáni álmunkból.
– Hollá! Megvagy, gonosz csábító! Miféle titkokat rejtegetsz te itt. Ni, egy darab a kedvesed fátyolából.
– Ugyan, ugyan, mi jutott eszedbe, édesem? Van is nekem kedvesem?
– De volt, mielőtt elvettél volna… Ne is tagadd, te csúf ember… Tudom, hogy nem szerelemből vettél el. Oh, én boldogtalan!
– No, ne zokogj hát… Ne tedd magad nevetségessé, becsületemre mondom, te vagy s te voltál az egyedüli szerelmem.
– De hát ez a ruha-darab?
– Az? Megállj csak! Aha, tudom már. Az egy mustra, amit a nagynéném adott komissziónak.
– Becsületedre mondod?
– Becsületemre.
– Ej, ej… de mindegy. Hiszek neked. S jutalmul, hogy kivallattalak, megcsinálom pipatülleknek.
S másnap már ezeken a pipatüllökön keresztül húzod fel s eregeted ki a füstöt, azon a gondolaton elmélkedve, hogy minden csak füst, füst és füst.
És ezek nagyom böjti gondolatok – de tiszta szín filozófia.
