MIENK LESZ-E HÁT A KÉP?
MIENK LESZ-E HÁT A KÉP?
Lassan, nagyon lassan megy a gyűjtés. Minden mutatja, hogy milyen szegények vagyunk! Másutt, hol ennyi a tüntetés, hol ilyen nagy lelkesedés uralkodik, három nap alatt összejött volna a százezer forintnyi összeg, mely a kép megvételére szükséges.
Van itt szeretet, elösmerés, minden szív Munkácsyért dobog, minden száj az ő nevét éljenezi, s kevély büszkeséggel tér tűzhelyéhez vissza a Műcsarnokból minden ember s csak annyit mond ragyogó szemekkel, hogy »láttam«. Senki sem kérdezi, mit látott, lehet is most egyebet látni, mint a Munkácsy képét?
Még a »Magyar Állam« is azt írja lakonikus rövidséggel: »Ilyen, egészen ilyen volt Krisztus!«
És mindazok, kik gyermekkorukban ábrándjaikba szőve, elgondolkoztak a keresztény vallási legenda e fenséges alakjáról, Szűz Máriának szent fiáról, azok mind ráösmernek most: »Ez az, ez ő, egészen ő! «
Már azt hittük, emberalakot öltve sohasem jelenik meg többé az emberi szemeknek; s íme, egy magyar olyan magasra száll, hogy lehozza a fotográfiáját s a két ezredéves tragédiából a vászonra teszi a legimpozánsabb jelenetet.
Megrendül a szív a lángész ereje előtt, s sebesen lüktet ereinkben a vér, ha meggondoljuk, hogy magyar emlőkből szítta a tejet a művész, kit az egész világ hódolattal áraszt el. Magyar ő minden ízében most is, ott van a nemzeties jelleg művészetében, s mint egy enthuziaszta mondja: a Pilátus előtt megjelent csőcselék magyarul kiáltja a »feszítsd meg«-et. Szinte hallani lehet.
Ez ünnepélyek, mik szülőföldjén fogadják, jól eshetnek neki. Hiszen Napoleon is mindig azon ábrándozott egy-egy világdöntő diadala után, hogy »vajon mit beszélhetnek most róla Korzikában a szalmafedeles viskók alatt«. Csak az az egy vágya volt, ha ő azt hallaná…
Hát Munkácsy hallhatja most, láthatja most, hogy mit beszélünk róla s hogy gondolkozunk felőle. Az a mező is telenőtt borostyánnal, ahol a kishitűség volt a kertész.
S nekünk is jólesett most a Munkácsy eljövetele és diadala; most, amikor a német sajtó széltében híreszteli rólunk, hogy nincs hivatásunk a magasabb civilizáció követelményének megfelelhetni.
Jókor beszélnek. Próbálják meg, vágjanak ők ki ilyen tromfot!
Hogy Munkácsy jó magyar-e? Ha nem bizonyítaná is az, hogy iszen semmi más nyelvet nem beszél, száz meg száz jele van annak.
Mikor három év előtt utoljára volt itt, elbeszéltette magának a forradalmat. Tudta ő azt már apróra, de még mindig hallani akarta, ötször, tízszer, minden kis részletét, ha lehetett volna: s a szelíd költő, mert az ő, együtt élte át az elbeszélővel a csatákat, a szent zászlónak jó és rossz sorsát, ragyogott a szeme, mikor Budát bevették, haragosan emelkedett az ökle, hogy az alvidék elesett, beborult az arca, mikor Világoshoz értünk.
»Istenem – szólt –, de mégis csak nagy dolog magyarnak lenni!«
Egyszer Szegeden együtt jártunk, s séta közben egy szűk utcában fazekas-boltot pillantott meg, s ott a cserépedények között pici virágos magyar korsókat, amiknek az alján három nagy cserép golyócska van meghagyva hogy csörögjön.
A gyerekemlék megkapta ellenállhatlan erővel a művész szívét. Kiszakította magát kísérete közül, amelyben magas, komoly uraságok is voltak, odarohant és három ilyen korsót vett meg, gondolom két hatosért.
Az egyiket odacsapta a hóna alá, a másik kettőt két kezében csörögtetve, elkezdett velük örömében táncolni ott az utcán száz meg száz, bámulatára kiállott ember előtt.
A komoly urak megbotránkozva figyelmeztették, hogy az isten szerelméért: tegye le azokat a korsókat s mutasson több komolyságot, mert oda a tekintély.
Kivették a korsóit kezéből s odaadták vinni egy városi hajdúnak, mire elszomorodva, mint egy gyermek, kelletlenül jött velünk, minduntalan sóvárgó pillantásokat vetve a színes korsókra, miket aztán csakugyan el is vitt Párizsba a feleségének.
Ki tudja, mikor látjuk meg viszont valamelyiket, úgylehet Szent Magdolna kezében?
Mert Munkácsy egy egész Krisztus-ciklust akar festeni. A következő képe Krisztus fölfeszíttetése lesz.
Munkácsyné odanyilatkozott, hogy ha a most kiállított képet talán nem is venné meg a nemzet, e másik festendő képet illetőleg azon lesz, hogy az a művész hazájáé legyen.
Tehát megvan az a lehetőség is, hogy a kép megvétele meghiúsul. Nagy szégyen lenne a nemzetre nézve – ha már egyszer belekezdtünk.
Ennyi közönyt vagy ennyi szegénységet mégsem szabad elárulni. Mert én megengedem, hogy szegénység. Ha meggondoljuk, hogy a nagy népszerűségű Petőfi s később még a Deák szobrára is, melyre pedig a király is kezdeményező volt s az egész országban hivatalosan gyűjtöttek, milyen nehezen jött össze a szükséges összeg: hajlandó vagyok hinni, hogy magángyűjtés útján a Munkácsy képét lehetetlen lesz megszerezni.
Négy nap alatt hétezer forint gyűlt össze. Igazán parányi eredmény.
Mindenkit az a kérdés foglalkoztat: »Mienk lesz-e hát e kép?« Ezt a kérdést hajtják a képviselőház folyosóin, erről beszélnek a szalonokban, ezen tűnődnek a sajtóban.
A szegényemberek is ez iránt érdeklődnek – sőt még az előkelő uraságok is a kaszinóban.
A díjnok napi munkája mellett a kép megvételének esélyeit tárgyalja, s a »mágnás«, amint ezer forintot tesz egy-egy blattra, szintén azt kérdezi hanyagul a partnerektől:
– Nos, hát miénk lesz-e a kép?
A partnerek közül aztán vagy felel valaki, vagy nem felel senki, de ha felel valaki, hát rendesen azt mondja:
– Hja, nem tudhatni!… Szegények vagyunk.
S ő is ezer forintot tesz aztán ki egy másik blattra.
