MAGYAR FŐURAK FÉNYŰZÉSE
MAGYAR FŐURAK FÉNYŰZÉSE
– Miféle könyv ez? – kérdé a király, midőn a napokban körülvezették a könyvkiállításon.
– Ez a legigazságosabb magyar király könyvtárából való – felelte az illető hivatalnok önkénytelenül.
– Nemes fényűzés! – szólott a király, figyelemmel nézegetve a korvinát, melyet történetesen éppen ő ajándékozott a nemzetnek.
Nemes fényűzés! Úgy van az! És legalább azt mutatja, hogy nem volt az a középkor olyan egészen barbár, durva időszak, mint amilyennek látszik.
Áldoztak ám azok a gazdag magyar oligarchák a szellemnek is.
Igaz, hogy ezeknek az uraknak a száma igen kicsiny volt. De némely művészetek mindazáltal jobban virágzottak, mint ma. A dúsgazdag Gut Keled nemzetségnek saját külön ötvöse volt. A Szapolyai család Hollandiában csináltatta az arany-, ezüstkapcsokat leányainak mentéire és imakönyveire. Az Ujlakiaknak egy szobájuk volt különböző drága perzsiai szövetekből, amikből ők sohasem varrattak köntösöket, hanem csak a szemek gyönyörködtetésére és az asszonyi gusztusnak ingerlésére használták. Balassa Imrének a XV-ik században kollekciója vala híres mesterek hegedűiből. A herceg Eszterházy család, mint tudjuk, a legkiválóbb festőket hozatta el kastélyaiba s drágán fizette képeiket.
De száz meg száz alakban találunk nyomaira annak, hogy a magyarokban már akkor is megvolt, ha csak csírájában is, a hajlam a fényűzés azon neme iránt, mely a mai fogalmak szerint a civilizált nemzetek arisztokráciáját díszíti.
A tömegnél azonban, nagyon természetes, nem ez a fényűzés találkozott bámulattal, hanem egyebek.
Az Eszterházy hercegé például, aki arra fogadott a hencegő angol lorddal, ki azt állítá, hogy neki van a legtöbb juha a világon, hogy micsoda, neki több juhásza van, mint az angolnak juha, s úgy is lett, amikor megolvasták.
Az ilyen stiklik kiszivárognak szájról szájra a nép közé, s nagyon tetszettek, mert a nemzeti jellemvonást, a gavallérságot érintették, s nem tagadom, hamis irányban mozgatták.
Egész generáció lelkesült a másik főúr virtuscselekedetén, aki egy külföldi nagy úr lovát nézegetve így szólt:
– Hogy adja el nekem ezt a lovat?
A külföldi úr lenézőleg viszonzá:
– Nagyon drága az önnek.
– De hát mégis, mire tartaná?
– Hatezer forintra.
– Itt a pénz – mondá a magyar úr, aztán kivette a pisztolyát és agyonlőtte a lovat.
– Mit cselekszik ön, az istenért?
– Agyonlőttem ezt a gebét. Ilyenen nem ül egy magyar mágnás.
Sok ilyen hencegő anekdotánk van. Egy Batthyányról, akit, mikor a gazdag lord meghítt vacsorára, politúros fa mellett főzette a teát, mire Batthyány invitálta őt meg másnapra, a bográcsban gulyáshúst főzvén, százas bankókkal élesztgette a bogrács alatt a tüzet, hogy a paprikáslé hamarább felforrjon.
Egész kultusszá lettek, kivált e század legelején az ilyen vitézkedések, elfajult gavallérkodások. Mikor báró Balassa ebédhez ült, kilenc ágyút sütöttek el a kékkői várban, hogy az egész környék hallja. Nagy ünnepeken pedig egy-egy e célra megvásárolt paraszt faházat gyújtottak meg. Ugyanez a Balassa férfibálokat is rendezett, melyeken asszonyok nem vehettek részt, csak a falujabeli parasztok, s ezek egy oszlop körül keringtek részegen az urakkal együtt; ez volt a mulatság.
A nagyok ez őrült fényűzése átragadt a kisebbekre. A középsorsú nemesség ilyenekben szerette magát kitüntetni. Valami csattanós pazar-vonással, amelyről sokáig beszéljenek.
Tihanyi Ferenc, a temesi gróf, különben vagyonos úr, temesi főispánsága dacára is folyton felsőmagyarországi birtokán lakott, úgy volt ismeretes az ország felső részében, mint a legmegátalkodottabb zsugori, aki még a nagy uzsorakamatoktól sem retten vissza, amiket tőkéi után fölszed; az ország alsó részében pedig a legpazarlóbb magyar főúrnak tartották, aki a legnagyobb könnyelműséggel hányja a pénzt, mint egy fejedelem.
Nem volt biz az sem az egyik, sem a másik, hanem a divat bolondja volt. Otthon gazdálkodott, a patkószegeket is megolvasta, ebédre sokszor nem evett egyebet, csak szalonnát, s rongyos bagaria csizmában járt. Mikor azonban lement Temesbe, a negyedéves gyűlésekre, kiöltöztette aranyba, ezüstbe a cselédjeit s még a titkárjának is azt parancsolta, hogy szórja a pénzt, ahogy csak tudja, hadd lássák azok a bolond svábok, hogy kicsoda Tihanyi Ferenc.
Mindezeket pedig időszerűnek találtuk megírni most, midőn az Andrássy-grófok díszhintóját Prágába vitték.
E napokban lesz a fényes esküvő melyre már Andrássy Gyula és a család több tagja leutazott.
A díszhintót sokan ösmerik Budapestről, nagy szenzációt csinált az Bécsben és csinál Pesten is, valahányszor csak alkalma van benne gyönyörködni a közönségnek. És bizonyosan meg fogja tenni hatását Prágában is.
Mert az már mégis csak valami, mikor egy magyar úr, hogy ötven lépést tehessen a menyasszonya palotájától a székesegyházig, kénytelen a saját családi kocsiját elvitetni a harmadik országba, mert egész cseh földön nincs olyan jármű, amibe ő beleülhessen.
Én istenem, hát nem-e mindig még a régiek vagyunk mi?
