A »HANGLI«
A »HANGLI«
Aki Budapest társadalmi életének külső részét meg akarja ösmerni, annak okvetlenül be kell néznie a Redoute előtti kioszkba, vagy ahogy közönségesen mondják: »Hangli«-ba.
Ez a kioszk nagy specialitás a fővárosban.
Sehol a világ egyetlen nagy városában sincsenek olyan élesen elkülönítve az egyes osztályok, mint Budapesten. A főurak nem járnak a kávéházakba, sem a nyilvános vendéglőkbe, egész életük a kaszinóban folyik le: ott esznek, biliárdoznak, ott kártyáznak, ott politizálnak, egyszóval mindent ott csinálnak; a politikusoknak megvannak a maguk klubjaik s azonfelül apró klikkekre szaggatva egymás között, a fővárosi életbe bele nem merülnek, hanem igazi »diák-forradalmat« alkotnak, éppen úgy az írók is.
Még hátra volna a középosztály, a fővárosban lakó nemesség, mely az itteni úri társadalom zömét teszi. No, ez van aztán még csak körülbástyázva előítéletekkel, kevélységgel. Az idegen, ki bár hónapokat időz Budapesten, sohasem látja meg e nemességet sehol. Láthatlanná teszi az magát, elzárkózik, együtt él, egymáshoz jár s nem vegyül sehova.
Innen van az, hogy az ide tapasztalást szerezni járó idegenek olyan nagy bolondságokat irkálnak rólunk, mert itt járnak köztünk, de sohase láthatnak minket.
Hanem örökké és mindenütt Budapest azon lakóit látják, akik az osztályjelleget körülményeiknél fogva föl nem vehetik s az lassankint annyira lekopik róluk, hogy éppen úgy lehetnének bécsiek, párizsiak vagy akár nagykikindaiak, mint budapestiek.
Ez a joga az osztályoknak kétségkívül megvan, és az természetes is, hogy legszívesebben egymás közt vannak. Nem is azért hozzuk ezt fel, hogy ezen változtatni szeretnénk, hanem hogy az olvasó megértse, milyen érdekes hely a dunaparti Hangli, ahol minden osztály összejön naponkint a gyöngyvirágbokréta körül, melyet a művészies szökőkút kötöget gyönyörűségére a sok ragyogó szép szemnek.
Igen, itt van minden osztály. Ott egy asztalnál a miniszterné, a mellette levőnél a gazdag szatócsné ül leányaival: a Terkával és a Nettivel. Csinos teremtés mind a kettő, s olyan jól illik nekik, amint félig kinyújtott nyelvecskéjükkel lenyalogatják a fagylaltot a kis kanálról, hogy ezt ugyan hercegnők se tehetnék különben.
Amott a túlsó asztalnál meg egy bozontos honatya szuszog, amint mohón szívja be az esti lapok híreit. Nagyokat pislant egy-egy figyelemreméltó hírnél s homlokát ráncolva, mintegy gondolkozni látszik, nem lehetne-e belőle, teszem azt, interpellációt csinálni?
Az arisztokrácia kotériát csinál, ha teheti, itt, de legalább láttatja magát. Egy hosszú asztalt olyan messzire tesznek, hogy a »canaille« meg se hallja miről beszélnek: a beszéd lassú itt, a mosoly bágyadt, a kacaj halk.
A gazdag tőzsér is itt van »nagyságos családjával« szépen kivasalt cilinderében. Az »új úr« megtalálja itt a »régi urat« is. Még köszönnek is egymásnak. A régi úr sokkal kevélyebb még most is, hogysem érezné a keserűséget afölött, hogy az új úr csak nemrég licitáltatta el a birtokait.
És itt van ráadásul a »jövendő úr« is; most csak kereskedősegéd valahol, de már is elegánsan öltözik s ruha dolgában éppen nem enged a fiatal grófoknak, kik körüljárják a rondót, s mint ahogy a tyúk kikeresi a konkoly közül a búzaszemet, megbillentik kalapjaikat az előkelőbb asztalok előtt, ide-oda még mosolyognak is – hanem hát csak az az igazi, ahol leülnek.
Itt van csakugyan, itt van mindenki. A könnyű muszlinruhák mellett, mik mindig a szeszélyes divat legújabb remekei (mert a Hangliban támad s hal meg a divat), ott szürkülnek a tábornoki egyenruhák is.
A divathölgy ide hozza új formájú kalapját, a fiatal képviselő itt használja ki szólásszabadságát s itt próbálja ki immunitását. Filozófus, amint kapucinerjét szürcsölgeti, itt erősödik meg abban, hogy »vanitatum vanitas« minden, az életunt illatos havanna füstje mellett, amint végigtekint a gyönyörű hölgycsoportokon, itt jön rá, hogy mégis szép az élet.
A kellnerek fel s alá futkosnak őrült sebesen, fekete frakkjuk úszik az esti szélben, egyszerre tíz helyen is csengetnek, csészék és kávéskanalak zöreje harmonikusan beleolvad a szökőkút melankolikus locsogásába.
Vendégek jönnek-mennek, új csoportok képződnek a régiek helyén, ha az ember elbámult balra valami szép arcon, mire megfordul, már jobbról ott talál egy új megbámulni való szőke arcot. Ez oszt a tündér virágcserép, ahol minden pillanatban más-más virág nyílik!
A diskurzusokból csak töredezett szavak hallatszanak. Egészen azt csak a tárcaíró hallhatja, hogy mit beszélnek az asztaloknál.
Kitalálhatja azonban mindenki, hogy a tiszaeszlári kislány van a szőnyegen. Ez az ezer kislány sem tudja elfelejtetni azt az egyet.
Minden asztalnál másképp fogják fel.
Csukva tartják a papok valami sötét klastromban. Ötvenezer forintot kellett volna kitűzni. Ötezer kevés. Ennyiért nem érdemes, hogy bajba keveredjék valaki, de ötvenezerért maga a bűnös is kiszolgáltatná a rejtélyt, mert ő elveszhetne, de az ötvenezer forint megmaradna a családjának.
Az antiszemiták úgy fogják fel, hogy rituális gyilkosság is történhetett. Hátha fanatikus a sakter. Aztán meg a magyar népnél is sok vallási babona van, aminek semmi nyoma a vallásban.
Vannak aztán valóságos heccmesterek, akik egyik asztaltól a másikhoz mennek frappáns hírekkel megtömve.
Már a talyigát is megtalálták, amelyiken a szegény Eszter holttestét vitték a sakterék. Csakugyan rituális gyilkosság volt.
A szemita asztaloknál elkeseredést szül ez a föltevés, az antiszemita csoportokban csak azért is elhiszik. A kérdés olyanná lesz, mint a pizai torony négy galambja. Azokról pedig az van feljegyezve a krónikában, hogy a pizai tornyon tulajdonképpen csak három galamb van, de a babona azt tartja, hogy csak az lát hármat, aki az ő apjának nem valóságos fia.
Mindenki hármat lát ugyan, de azért mindenik elfogadja, hogy négyet lát: ne tartsák természetes fiúnak.
Ilyen már a tiszaeszlári kérdés is, – senki sem annyit mond belőle, amennyit lát. Folynak a disputák pro és contra – egész addig, míg a fizetőpincér nem jön, s szét nem oszlanak szemiták, antiszemiták jobbra, balra.
Azontúl megszűnik ez a kérdés. Haza abból a szívében senki sem visz semmit. Se aggodalmat azok, se ingerültséget emezek. Az egész kérdés ott lakik – a kávéházban.
S így éltük meg, hogy van egy hely, ahol összejön az egész magyar társadalom, osztály- és valláskülönbség nélkül s még nemcsak hogy együtt van, hanem egy dolog iránt érdeklődik, egy ugyanazon dologról diskurál is az uzsonnája mellett.
S vajon mi az, mi e csodálatos egyenlőséget megteremtette, ami e különféle embereket összehozta s halomra dönté a válaszfalakat?
Talán valami új erős törvény?
Oh, dehogy! Hanem a nagy meleg és az a néhány rózsabokor a parkban, melyeknek édes illatát az esti szellő odahajtja a kioszk felé.
Mágnás-orrok, zsidó-orrok, lateiner- és proletár-orrok megegyeznek abban az egyben, hogy a rózsának kellemes illata van.
