A SZÍNKÖRBEN
A SZÍNKÖRBEN
Valamikor a mi Salamon Ferencünk, mikor még nem volt olyan nagy tudós, mint most, egy színdarabot tervezett, (hiszen ezen a tervezésen keresztülmegy minden ember) a megboldogult Pákh Alberttel.
Alapítottak is meg valami mesét együtt, sőt Pákh egy napon azt újságolta már Salamonnak, hogy meg is kezdte a nagy munkát, nemsokára fel fogja olvasni az első felvonását.
Pákh tudvalevőleg a restebb emberek közé tartozott, s bizony hosszú idő múlt el, míg újra előhozta a darabot, azaz hogy elő se hozta többé. Salamon figyelmeztette rá néhány ízben:
– No, hát mi van a darabunkkal, Berci?
– Ugyan hadd el, pajtás – mondja egy ízben Pákh, mintegy sajnálkozva maga is –, szegény személyeink olyan jóizűn diskurálnak az első jelenetben egymással, hogy abszolute nem tudnak egymástól elválni, s így persze lehetetlen, hogy a cselekvény előre haladhasson.
Én is olyan darabot néztem meg tegnapelőtt a budai színkörben, ahol a személyek annyira szeretik egymást, hogy sohase válnak el, hanem mindig együtt vannak s elmondván egymás dolgait s elénekelvén egypár nótát, elvégződik a hosszú darab.
Különben a budai színkörben nem a darabok a legérdekesebbek, hanem a »Politikus szatócs«, akinél a publikum az előadás után megvacsorál. A színkörben senki sem haragszik a rossz darabokra, hanem csak a hosszú darabokra.
A színkör különben megérdemli, hogy foglalkozzunk vele. Csodálatos egy hely az. Eddig még minden eleven ember megbukott benne, hanem azért minden esztendőben akad, aki eléje megy a biztos halálnak. Van valami sajátszerű vonzó ereje ennek a helynek, de nem a közönségre nézve, hanem a direktorokra.
Én azt hiszem, hogy a pille ezerszer megújuló históriája ez, a pilléé, mely a legörömestebb megy neki a gyertya lángjának, hol egészen elperzselődnek a szárnyai…
A vágyódás a veszély után. Mert van ám annak is édessége.
És ha egyszer akad valaki, aki ezen az elátkozott területen hódítja meg a közönséget, aki meg tudja tölteni esténkint azt a nagy pajtát tapsoló tömegekkel, abból egyszerre nevezetes ember lesz.
Ahhoz pedig nem kell valami különös ördöngösség, sem pedig jó műsor, új darabok, látványos bolondságok, mert már ez mind hiábavalónak bizonyult be, – hanem egy Nana kellene hozzá. De nem Nana darabnak, hanem maga Nana primadonnának.
Ha holnap belekerül a lapokba az az érdekes hír, hogy a budai színkör primadonnája Erdélyi Marietta lesz ezentúl, bizonyosan maliciának veszik tőlem a fentebbi tanácsot, mert Erdélyi Marietta éppen nem hasonlít Nanához. Már nem Nana és még nem Nana!
De azért Erdélyi Marietta is olyan akvizíció, aminő már régen nem volt a budai színkörben. Mióta nem láttuk a fővárosban, s annak van már vagy hat esztendeje, nagyon sokat javult, hangja pedig semmit sem vesztett.
Nem merjük biztosan állítani, hogy ez lesz az az első kövér nyár, mely a sok sovány nyarat felváltja a színkörben s megfordítja a végzetet, de amennyire a társulat tagjait egykét előadás után kiismerhettük, ha ahhoz még hozzáadjuk Erdélyi Mariettát, bizony, bizony megtörténhetik, hogy sok igen derült estét él meg az idén a – »Politikus szatócs«. Mert, hogy egészen derült estéket éljen meg a budai színidirektor, ilyet a legnagyobb optimizmussal sem lehet hinni.
Buda magyarosodását, vagyis nem-magyarosodását a színkör mutatja legjobban. Aranyért sem talál ott az ember budai illetőségű embert. Néhány tisztviselő kong ott és a Pestről jött libapecsenyéző karavánok. Az állóhelyek fogynak el leginkább. Kezd a közönség praktikus és takarékos lenni. Igazi bámulat fogja el azonban a pénztárost, ha úgy be-benéz a harmadik felvonás felé s látja, hogy dacára annak, miszerint csak kilenc zártszéket adott el, mégis vagy száz ember ül a zártszékeken.
A páholyokba határozottan csupán a kopasz emberek törekszenek, hogy meg ne látszassék hajfolytonossági hiánylatuk.
A színkörről szólva, meg kell említenünk, hogy eléggé csinosan ki van tatarozva és kifestve. A ringszínházi katasztrófa következtében még két új kényelmes kijárót csináltak: egyet a Horváth-kert, másikat a »Három alma« felé.
Szegény színkör! A te két új ajtód igazán csak olyan tiszteletbeli kijárat, – de bejáratnak még képzeletben sem válik be!
A ringszínházi szerencsétlenség mélyen sújtotta a budai színkört is: ami benne a legélvezetesebb volt, azt vették le a repertoárról, a szivarozást.
Egy szál drabant áll az ajtóban ásítozva s mindenkit figyelmeztet, hogy »tessék letenni a szivart«.
Az így letett szivart persze, hogy aztán ő akvirálja, ha ugyan előbb nem kapják el az özönével ott álló csavargógyerekek, kik a legjobb darabnak tartják a szivar-darabot.
