A KÁLVINISTA PÁPA ÉS SZT. LŐRINC
A KÁLVINISTA PÁPA ÉS SZT. LŐRINC
Még azt mondják, hogy az emberek nem vallásosak a mai időkben! Hogy a vallás elvesztette a vonzerejét s következésképp szerepkörét is a mai társadalomban. Vagyis hogy csak zsellérré lett az emberi szívekben. Tűrik még, de már nem sokat törődnek vele.
Pedig nem igaz: ne tessék hiába megijedni. Az imádságos könyveket még most is jobban veszik az emberek mint a tudományos műveket. Még mindig az Isten a legnagyobb úr – legalább a szolgái után ítélve (lásd a nagyváradi kanonokot stb.)
S hogy ne törődnének a vallásokkal, éppen nem áll: hiszen az egész nyár tele van vallási dolgokkal. Legelőször nekiesnek a keresztények a zsidóknak, azután a zsidók kezdenek panaszkodni a keresztények ellen, ami eléggé tapintatlan dolog, mert őközülük nem hiányzik vala senki.
Mialatt ez a mulatság így folyik, a lutheránusok kezdenek voksolni, hogy ki legyen a világi fejük.
Prónay Dezső jó volna fejnek, de az a baj, hogy magyar csizma van a lábán; Péchy Tamás elég nagyfejű lenne hozzá, csakhogy egy kicsit nehéz fejű. Hát Fabiny Teofil? Ennek meg az a hibája, hogy csak a keresztneve jó – de az is csak görög nyelven…
S míg efölött folyik az ájtatos korteskedés kerületről kerületre, azalatt a kálvinista Róma sem pihen. Sáros Debrecen benépesül vastag nyakú kálvinista tiszteletesekkel, s a pápa: Lónyay Menyhért zsinatot tart, ki akarván fordítani újra sarkaiból a világot.
Íme, a felekezeti nyüzsgés mindenfelé. Csak Lonkay Tóni nem rendezett az idén semmit. A lourdes-i búcsú elmaradt. A nagy zarándok egyedül járta be a szép Itáliát.
De távol legyen tőlünk akár kigúnyolni, akár felszítani a vallási mozgalmakat. Az Isten bizonyára örül a juhainak, ha több akolban vannak is.
Mi csak Lónyayról akarjuk elmondani – most némi alkalomszerűség lévén –, miképpen csapott fel egyszer lutheránusnak.
S hogy melengetett keblén ekkor valóságos pogányokat.
Ezzel aztán meg van magyarázva, hogy e kis, valósággal megtörtént pikantériának miért adtunk vallásos színezetű keretet.
Hát úgy volt az, hogy Lónyay már régen különös előszeretettel viseltetett a katolikus szentek közül Szent Lőrinc iránt.
Szentlőrinc ugyanis gyönyörű pusztai birtok Kőbányán túl. Ha nem is minden ember, de bizonyára minden disznó tudja, merre fekszik.
Lónyay megszerezte magának Szentlőrincet. Akvirálni tudni szép dolog, s Lónyaynak, mint az Akadémia elnökének mindég nagy érzéke volt a szép dolgok iránt.
Szentlőrinc tehát a Lónyayé lett. A jeles miniszter mindenkoron a tettek embere volt. Nagyon, de nagyon szeretett tervezgetni, valódi szenvedélyévé nőtte ez ki magát, s azt tartotta, amit sok okos ember, hogy szenvedélyei ne kerüljenek neki sok pénzébe. Azt talán nem bánta, ha másoknak sokba kerülnek.
Szentlőrinccel az volt a terve, hogy fölemelje. Ami igen dicséretes szándék egy elhanyagolt pusztával szemben. Virágzóvá, gyümölcsözővé tenni. Egy jó gazda nem is cselekedhetik másképp, Lónyay pedig abban a hírben állt, hogy jó gazda. (Hej, mikor volt az!)
Evégből legelőbb is híressé, nevezetessé, emlegetetté kellett tenni Szentlőrincet. Ki tudja, mire jó egy kis reklám.
– Meglássátok – mondogatta gyakran –, micsoda Kalifornia lesz még Szentlőrincből!
De e tekintetben szükséges volt megnyerni s úgyszólván érdektárssá tenni mást is. Olyan másvalakit, akinek megvannak a reklámeszközei.
Megkereste egy napon Z. urat (mondjuk Z-nek), s egy telket ajándékozott neki Szentlőrincen. Hadd érdeklődjék most már ő is a naggyá teendő Szentlőrinc, az új Kalifornia iránt.
Mikor emiatt tréfálóztak vele:
– Mi az ördög lelt, Menyhért? Hát már donációkat teszel?
– Nem biz én, – felelte. – Csak egy kicsit fölcsaptam lutheránusnak.
S ezzel azután elkezdte a manővert.
Ami pedig abból állott, hogy megnyissa az új Kaliforniát.
Mikor ugyanis Szentlőrincet akvirálta, az volt a kifogása e hely ellen, hogy Kőbánya felől rettenetes illatot hoz szárnyain a lanyha zefír. Azokon a napokon, amikor onnan fúj a szél, nem lehet ott megmaradni. Most aztán egyöntetűvé akarta tenni a levegőt a másik oldalról is. Nincs a világon rosszabb, mint a folyton változó klíma. Egy sertéstelepet kell csinálni Szentlőrinc túlsó oldalára is.
A miniszter elunta már azokat a kétlábú tollatlan állatokat, melyek csak röfögnek a keze alatt és mindig soványodnak, azokhoz a négy lábú állatokhoz akart fordulni, amelyek mindig csak hízzanak, s amelyeknek a röfögését senki sem érti.
Nagynehezen sikerült belevonni a kőbányaiakat. Komplikált és nem komplikált eszközökkel preparálva volt minden.
Az alakuló részvénygyűlést is összehítták. Semmi sem hiányzott már a létesüléséhez a tervnek, melyhez annyi reményt kötött a miniszter.
Az érdekeltek alá is írták a jegyzőkönyveket valamennyien, mikor egyszer csak odaáll Z. úr és hogy de bizony ő a herkopáternek sem engedi a sertéstelepet az ő fundusa mellé.
S nem lehetett semmi módon kapacitálni.
Így nem lett Szentlőrincből Kalifornia s a kálvinista pápából sertéskereskedő.
Hanem bizonyosan vannak megint új tervei…
Tanulság ebből különben az a nyájas olvasónak: ne méltóztassanak soha senkinek ingyen fundusokat adni.
