ARANY JÁNOS MEGHALT
ARANY JÁNOS MEGHALT
A nemzet legnagyobb költője halva fekszik. Konduljanak meg a gyászharangok mindenfelé!… Építsétek fel, ácsok, a ravatalokat minden házban. Mert minden házban halott van...
Erdők zúgása zokogó legyen, folyamok áradjanak meg könnyeinktől. Hulljatok le, sebesen sárguló falevelek, legyetek puha vánkosai odalenn. Állj meg, idő, kivel mégysz tovább? Csipkebokrok piros bogyóit taposd le. Legyen az egész ország szürke és fekete. Gyülekezzetek felhők mindenünnen, itt van a nagy gyász, ide boruljatok fölénk, halotti pompának!
Meghalt Arany! Együtt haldokolt a természettel, melyet annyira szeretett s mely őt kísérni fogja. Meghalt ma vasárnapon, mikor éppen délre harangoztak. Ez a pihenő nap, s ezt választotta ki, hogy elmenjen örökre megpihenni.
Micsoda két vasárnap ez így egymásután! Mikor letépdeltük ma egy hete virágainkat, tudtuk-e, hihettük-e, hogy meg kell hagyni az egyik felét, a másiknak a koporsójára?
Vagy csakugyan érezni, óhajtani tud az a szobor, s visszakívánta őt innen, őt »lelke barátját« s azt mondta neki: Látod én már itt állok egészségesen; gyere te is. Szorít ez a sok borostyán magamat, most is meg akarnám osztani veled. Jó itt nagyon. Nem fáj semmim. S nem kell már semmi.
A nagy megfogadta szavát a nagynak. A holt költő, aki már elvitte mindenkijét, de itthagyta mindenét, eljött az élő költőért is, s az vele ment. Mikor borogatást akartak tenni ápolói a kezére délben, nyugodtan mondta: Nem kell már semmi.
És igazán nem kell már neki sem semmi. Ott fekszik hidegen mozdulatlanul, ami törékeny sár volt belőle, – ami arany volt, az megmaradt; nagy lelke műveiben, nemes egyszerűsége emlékében, kristálytiszta jelleme örök példának.
Mint ember sokban hasonlított Deák Ferenchez. – Mintha egy ércből lennének öntve: Deák az egyik, Arany az érem másik felén. Az volt az egyik az irodalomban, ami a másik a politikában. A legnemesebb polgári erények mintaképe egyszersmind; a »két utolsó római«. »Félistenek« voltak – de megmaradtak egész embereknek is.
S éppen azért nagy a mi veszteségünk, mivel az embert kell siratnunk – hiszen a költő ezer évig fog élni –, de e tündöklő alak, ki már szobor volt, míg élt, itt a törpék, a haszonlesők, irigyek, elvtagadók és szolgalelkűek között, kidőlt innen, s nincsen hová tekinteni többé… nincsen hová… meglátni embervoltunk méltóságát.
A nemzeti kripta ajtói újra csikorognak… Nem érnek rá megrozsdásodni sohasem. Oh jaj, idő, miért szülted őket, a nagyokat, oly sűrűn egykor, ha megtagadod folytatásaikat s ha olyan sűrűn ismét elszeded? Játékot űztél ezzel az országgal…
De vége van! A címerpajzsot már-már föl lehet fordítani. Még tán egy üres hely… s aztán jöhet a rozsda kriptakilincsre, magyarok szíveire.
Nem lesz már nekünk kit siratni s nem lesz már miért a szívnek fájni ezután. Megmérhetetlen nagy üresség, mit a koporsó úgy megszaporít, mivé teszi ezt a mi otthonunkat!
Egy ház, amelyből hurcolkodnak, kietlen lakálytalan, hát még egy ország?
Lengesd, szél, a fekete lobogókat és süvíts! Halotti fáklyák, táncoltassátok rémes fényeteket! Legyen ez a nap a legszomorúbb. Fagyjon meg minden öröm, minden mosoly. De te, hazai föld, amelybe tesszük, légy a szívétől sokkal melegebb.
Érezze az egész természet, hogy Arany meghalt. Erdők támadjanak szomorú bodzából. Boróka-bokrok, szőjék be a hegyeket. Feketén nyíljanak a kerti virágok.
Vagy minden csak a régiben lesz ezután is? A koporsójára rakott borostyánlevelek helyett újak nőnek, az égő fáklyák kialusznak, a gyászlobogókat leveszik s amint időközben kihajtanak, azután is egyre hullatja majd leveleit a nemzet vén fája…
Hullathatja már. Egy egész koronája le van törve.
