CSIKY ESTÉJE
CSIKY ESTÉJE
(Csevegés)
Ha most úgy feltámadnának azok, akik a Nemzeti Színházat alapították, nagyot csodálkoznának, tudom, hogy most nem nevezzük lelkes honleánynak, sem pedig nagyérdemű pártfogónak azt, aki elvetődik a magyar játékszínbe, midőn hazai (mint Zbóray Zénó mondaná: doma robiensis) darabot játszanak, – hanem megfordítva, szerencse gyereke az, akinek hely jut, ha másutt nem, legalább a muzsikusok közt.
Nemcsak színházlátogatók vannak már, hanem színházgourmandok is, kik fel tudják fogni, hogy micsoda kapitális élvezet először látni meg a darabot. Mert ez a szűz-előadás. A többi mind bliktri. A frisseség hímporát, zománcát az első publikum szívja be s azonfelül részt vesz a véleménycsinálásban is. A darab következő publikumai szánalomra méltó páriák, mert ezek elől már le van szedve a tejföl – ezek ugyan jobb, minden ízében átszűrt és ízletesebb alakban kapják az ételt, csakhogy mit ér, ha már meg van hűlve. A szakács is megkapta a jutalmát. A dicséretek vagy az ócsárlások elhangzottak. Semmi különös nem történhetik többé. A darab öreggé lesz, átadatik a közönséges publikumnak, aki hűségesen átveszi, mint a megalkotott véleményt a darabbal együtt, olyanformán, mint a kronométer órákkal a jótállást, hogy ennyi s ennyi ideig el nem romlanak.
A közönség roppantul el van kényeztetve a francia modern darabok legjavával mert nemzeti intézetünk valóságos fiókja a francia jelesebb drámaíróknak. Csak Csiky hoz néha egy kis hazai levegőt a magyar színpadra. S ez olyan üde és olyan szokatlan előttünk, hogy teljesen pótolja a művészi rafinériáig vitt szerkezeti tökélyt és kerekdedséget, melyet a francia drámákban megszoktunk – melyet utolérni nehéz lenne.
A Csiky premiereket már annyira megszoktuk, mint a sátoros ünnepeket a naptárban. Az ember belép s mind ott találja régi ismerőseit, ugyanazok az arcok köröskörül. Ezek látták a »Proletárok«-at. Ezek tapsolták meg a »Cifra nyomorúság«-ot, a »Kaviár«-t. Együtt élnek az íróval, követik nyomról nyomra. Olyanok mint a keresztszülők, a komák és sógorok, kik a hetedik csemete keresztelőjén is tudják és visszaemlékeznek, mikor még az első csemete pólyáiba kapaszkodtak. S utoljára már azt hiszik, hogy nekik is valami részük van ezekben a darabokban, s ha ember alakban járnának azok, Mukányit »kedves bátyám«-nak szólítanák, s a többieket is, kit »öcsém«-nek, kit »húgocskám«-nak.
Nem kritizálni jönnek az újszülötthöz, hanem csak azért, hogy ott legyenek, részint mert már megszokták, no, meg a többi gyerekek végett… Megelégedett arccal jönnek előre; a kíváncsiság már csak mellékes, hogy fiú lesz-e vagy leány, akármi lesz, gyarapodás lesz, hiszen elvégre is, a többiek képére fog ütni… arra nem is gondolnak, hogy torzszülött lehessen.
Csak imitt-amott sötétlik egy-egy kritikus zordon ábrázata, ki fontos mivoltának tudatában kevélyen terpeszkedik el a tölgyfa-székben, mintha a berlini kongresszus határozatai fölött volna hivatva dönteni. Odabámulj most, Európa! Ott ül ő, a hatalmas. Ő fogja megmondani, életképes-e a darab vagy nem? Persze körülbelül olyanformán, mint Ujházi doktor a darabban, midőn kimondja a szentenciát, hogy Stomfay Ákos meg fog halni, élete menthetetlen.
Stomfay Ákos nem hal meg, hanem megházasodik, de a doktor hisz a saját sarlatán tudákosságában, s midőn egészségesen látja is így kiált fel:
– Ez lehetetlen! A tudomány nem csalhat.
A tudományt kiültetik ezek az urak a szemöldökeik közé s éppen csak e felhős homlokok akadályozzák, hogy egész familiáris színezete legyen a premiéreknek.
Zajgás, zsibongás támad a felvonások után, a tapsok megszüntével. Ismerősök a hatodik padba átkiáltják véleményüket. Írómesteremberek összeröffennek a bejáratokon s csoportokká verődve, mérlegelik a mű jelentőségét. A serpenyők nehézkesen mozdulnak, majd sebesen ingadoznak jobbra-balra. Egy új alak jön, egy új ötlet reppen el s mint hűs léghuzam megcsapják a serpenyő-ingát…
Az egyik padban egy szép leány kiveszi zsebkendőjét s megtörüli könnyeit…
A pénzügyminiszter meglátja a »kataszteri igazgatót« az egyik páholyban s elkomolyodik. Ráismer a saját alkotására.
Egy gyerek tátott szájjal nézi az anyja öléből a csodálatos történetet. Az anyjának váltig figyelmeztetnie kell halkan: »Te bolond, hiszen nem igaz!«
Egy önkéntelenül kiszaladt röhej a karzatról, egy frappáns meglepetést eláruló »ah!« felkiáltás, mindezek azok a szinek, melyekből végre megalakul a közvélemény.
Az alakok jönnek, mennek, beszélnek a színpadon, a történet tovább szövődik, de mi már nem gondolkozunk fölötte kritikailag,… a serpenyő nem mozog. Amit az emberek tesznek, mondanak, nekik tulajdonítjuk egyenkint, nem kutatjuk, mondhatnának-e egyebet is, azt hisszük, magától folyik minden: – eszünkbe sem jut, hogy Csiky is van a világon.
S mikor őt nem érezzük már, akkor uralkodik ő rajtunk igazán.
