AZ ALDUNAI DIADALÚT
AZ ALDUNAI DIADALÚT
Parádé-nemzet vagyunk. Az voltunk mindig, nem tudom, azok maradunk-e örökké? Az »et fecerunt magnum áldomás« óta mindig ez az áldomás-csinálás járja. Csak a jogcímek változnak az időben, de az áldomás, az nem változik soha, ahhoz mindig van pénzünk és lelkesedésünk.
Én még nem élek valami régen, de már sok mindenféle áldomásból ittam, annyi bizonyos. Emlékezem »requiem-áldomások«-ra. Nem volt semmi közéletünk, mindent elszedtek tőlünk, hát akkor aztán az történt, hogy egy-egy jelesünk meg talált halni. Ezt már sehogy sem tilthatta el a hatalom. E halálozások voltak a nemzeti élet egyedüli tünetei. Azért is, hogy aki meghal, az bizonyosan élt, de azért is, mert e halottak rázták fel az eleveneket…
Hja, ez a csoda bizony megesett, hanem az már csak rege most, az hiszi él, aki akarja…
Mikor azután megvirradt, jött az »éji zenék« kora. Az egész ország kétféle rendű lakókból állt: nagy emberekből és gazemberekből. És ezeket mind meg kellett muzsikáltatni; az igazak kaptak fáklyászenéket, a nem igazak macskazenéket. Mind a kettővel áldomás járt.
Annyira benne voltunk már akkor ezekben a muzsikákban, hogy még az asszonyoknak is kijutott a nemzeti elkeseredés- és üdvriadalból. Gróf Sándornénak, aki Metternich-leány volt, szinte macskazenét improvizáltak. Akkor volt az, mikor a férj kihajolt az ablakon, hogy: »Egy szót, uraim! Nekem szól ez a macskazene, vagy a feleségemnek? Mert ha a feleségemnek szól, akkor én is lemegyek önök közé«.
Később egészen a mi kezünkbe jutott a hatalom, a bús hazafiakból a hatalom kezelői lettek. A rokonszenv emelte a megye alakjait szédítő magasra, s az ellenszenv összezúzta, teljesen megsemmisítette az ellenszenveseket. Nem volt már kire haragudni többé, nem kellett már több macskazene, csak a fáklyás járta még szakadatlan, az ablakok alatt.
Kár, hogy olyan nagyon hosszan tartott, olyan hosszan, hogy a fáklyák füstjétől megint befeketedett, megint kormos lett egy csomó ember. S most már ott vagyunk, ahol voltunk.
Beláttuk, hogy »vanitatum vanitas« volt minden. Mire kiégtek a fáklyák, a nagy emberekből törpék lettek, a remény csalódássá vált, minden fölösleges volt, csak maga az áldomás nem. Conducat sanitati!
Kialudtak a fáklyák és kialudt a lelkesedés. Megint zsoltár lett a »Szózat«-ból, s a »Hymnus« is hiábavaló beszéd. Mert az meglehet, hogy megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt, hanem hát az a nagy hiba, hogy úgy látszik, a jelent kell még a legjobban megbűnhődnie – valamikor.
Igazi letargia van. »Ahogy lesz, úgy lesz« – ez a jelszó. Senki sem vár már semmit s senki sem fél már semmitől. A közöny rebbentette el széles, lapos szárnyait, s mindenki elálmosodott. Még az áldomások is szűnőfélben vannak, nincs már kit éltetni. Mindenki iszik magában. Maholnap a koccintást is kasszírozzák.
És e nemtörődöm-időkben e nagy közöny dacára is van még valami, ami iránt nem változik a lelkesedés, a szeretet pedig már körülbelül száz éves ez a jogcím. (Hány zászlót, hány programot tettek már azóta ad acta?)
A szépirodalom még az a nagyság, az a fényesség, amit post tot discrimina rerum még megsüvegelnek.
A politika elmehet már – aludni. Ha egy napig akar még virágozni, bizony sok borral és pálinkával kell meglocsolgatni.
Az irodalom az egyedüli úr, mely előtt a régi vendégszeretettel nyílnak meg a falusi kapuk.
Azaz hogy hova beszélünk? Az irodalom nem kell senkinek! Hiszen nem a komoly célok országában vagyunk! Könyvet itt nem vesz senki, szellemi terméket meg nem becsül, itt mindig a személyekre megy a játék. A magyar írók tartanak diadalutat a hazájukban, fényes transparentes diadalívek alatt virágzápor között »éljen«-harsogástól kísérve. A magyar irodalmi művek pedig ott hevernek penész-lepetten a könyvárusok polcain, és senki sem tudakozódik utánok.
A politikában is úgy volt ez. Ott sem törődtünk soha azzal, hogy milyen politika, milyen rendszer, milyen intézkedés az üdvös, hanem hogy milyen ember vezeti az ügyeket. A személyekért lelkesedtünk az elvek helyett.
Termettek hát parádé-politikusok, olyanok, aminők nekünk kellettek – személyek elvek nélkül.
És mert az irodalomban is nem a könyvvel törődünk, hanem az íróval, így válik lehetővé, hogy olyan íróink is vannak, akik még sohasem írtak semmit.
És ez nem humorisztikus dolog vagy tréfa, hanem ez tény.
Nem azokat akarom én gúnyolni ezzel, akik most útban vannak, mert egypár érdemes író ott is mindenesetre van a társaságban, s én csak örülni tudok annak, hogy őket ünnepélyesen fogadják mindenfelé, mert látszik ebből, hogy a nemzetben él homályosan valami kötelességszerű, amit hagyományképpen örökölt a múltból, s amit a míveltség haladása csak megnövelhetett a jelenben a szépirodalom iránt, de ez a kötelességszerű tartozás nem találta meg a kellő formát még most sem, nem a pezsgőben és toasztokban kellene annak nyilatkoznia, hanem a művek ismeretében és megszerzésében.
Egy előkelő fővárosi polgári háznál voltam a minap, ahol örömmel tapasztaltam, hogy némileg kitüntetik bennem az írót. A pecsenyénél ősi szokás szerint felemelkedik a társaság egyik tagja s egy toasztban (ez a mi honoráriumunk) elkezdi dicsőíteni a »Kincskeresők«-et, elmondván, hogy az milyen pompás és szépségekben bővelkedő darab, végül emeli poharát jelenlevő szerzőjére, akit az úristen sokáig éltessen.
Körülnéztem, de bizony sehol sem láttam Kazár Emilt. Míg végre kisült, hogy én vagyok az a jelenlevő szerző.
A dekórum kedveért magamra vállaltam a »Kincskeresők« szerzőségét és sugárzó arccal koccingattam a szépirodalom lelkes barátaival.
Egy írót kitüntetni nem lehet sem diadalkapuval, sem koszorúkkal úgy, mint azzal, ha őt műveiben megösmerik: ez a legnagyobb jutalma.
Az a lajstrom, melyet a lapok közöltek az elutazókról, a legnagyobb blamázs volt, ami az irodalmat érhette.
Akkor fognak utazni az írók, s akkor fogják őket fogadni Magyarországon, mikor majd nem fog kelleni odaírni a nevek mellé, hogy N. N. író és bankhivatalnok, N. N. Petőfitársasági tag, stb.
Az írónak a puszta neve a titulusa. Szomorú az, akinél ehhez a titulushoz még hozzá kell adni valamit. Az vagy nem író, vagy pedig nem fogadják, hanem csak kvártélyt és kosztot adnak neki.
