AZ UTOLSÓ MAMELUK CSUTORÁJA
AZ UTOLSÓ MAMELUK CSUTORÁJA
Sohasem bámultam meg úgy senkit, mint azt a fiatal, daliás barna urat, aki egy társasággal diskurálván, beszélgetés közben egyszer azt mondja, hogy őneki megvan az utolsó mameluk csutorája.
Micsoda? Az utolsó mameluk csutorája! »Sie Josef, bringen Sie mir geschwind die Blätter!.« Úgy kell lennie, hogy átaludtam vagy kétszáz esztendőt, s ezalatt vesztek ki mind a mamelukok, hogy ma már az utolsónak csutorája is raritás. Teringettét! Mikor én lefeküdtem »tegnap«, még akkor tele volt az ország mamelukokkal – Móricz Pál, Nagy György, Várady Gábor, Horváth Gyula, Végh Aurél…
Hohó, hiszen pláne tegnap beszéltem is az utóbbi kettővel…
Megdörzsöltem a szemeimet e még mostanáig is dörzsölném, ha az elbeszélő egyszerre el nem rontja az örömömet, elárulván, hogy az egyiptomi mamelukokat érti, kiket lekaszaboltak s kikből az egyik leugrott a várfokról, s lova és ő maga összezúzódott, csak éppen a csutorája maradt épen.
Most ott Kairóban domborodnak a halhatatlan mamelukok kolosszális és művészi sírjai.
Ja, hja, az egyiptomi mamelukok halhatatlanok. De mi az ahhoz képest, hogy a mieink – kipusztíthatatlanok. Azok sohasem halnak meg, ezek örökké élni fognak. Mindegy és mégse mindegy.
Mint őket magukat, jobb szeretnénk inkább mi is valami utolsó ereklyét bírni tőlük, ha nem is csutora lenne, mert ahogy én ösmerem a mamelukjainkat, ha már minden, de minden nyomuk elenyésznék, ami legtovább fennmaradna, az nem lenne más mint: az utolsó mameluk kifizetetlen váltója.
De nagyon is elmentem tárgyamtól, úgy tapasztalom s jobb lesz, ha a dologra térek in medias. Az utolsó mameluk csutorája ez időszerint tulajdonképpen nem annyira ereklye, mint inkább nyereménytárgy. Mert az a fiatal, daliás alak, aki a csutorát elhozta Egyiptomból, báró Atzél Béla, s ő most nem gondol egyébre, mint az augusztus 20-iki népünnepélyre, hol két krajcárral alapíthatja meg szerencséjét a t. c. közönség.
Előtte összefoly az egész világ s két részre osztja mindazt, ami a föld felett van. Az vagy nyereménytárgy vagy sorsjegyvevő. Tertium non datur.
– Ejnye, de szép asszony ül ott a negyedik asztalnál.
– Az ám, jó lenne nyeremény-tárgynak.
– Hogyan? Két krajcárért?
– Kevesli kérem?
– Hogy mit? Az összeget? Vagy az asszonyt?
Az árvaház még sohasem talált ilyen leleményes pátronusra. Hosszú haj, rövid ész… bizonyosan annak fogják tulajdonítani az árvaház élén álló hölgyek a nagy sikert, hogy a bárónak rövidre van nyírva a haja.
Hova törpült a nagy Sztupa György! Micsoda esés ez a derék Ivánka Imrének! Köd fogja takarni ezentúl az ő érdemeiket.
Atzél nemcsak pompásan rendezi a Szent István-napi ünnepélyt, nemcsak pénzt fog szerezni, hanem három legyet egy csapásra – egyszersmind beszéltet az árvaházról, valóságos divatba hozta az árvaházat. Maholnap öröm lesz árvának lenni Magyarországon. (Kivált, ha a megyei árvaszékeket eltörülnék.)
A játszva való oktatás teoriája szerint játszva adóztatja meg a publikumot. Tanulhatnának tőle a pénzügyminiszterek, akik csak az adókat vetik ki játszva, de keserves verejtékkel szedik be. Lesz már ezentúl új jelölt Atzél Bélában, aki ha beleül a piros székbe, muzsikaszó mellett fog egzekváltatni.
S valóban többet lehet így elérni, mint komoly nagyképűséggel. Jó példa erre az öreg Bagi József esete, aki egyszer semmi pénzért se bírt kapni krumpli-szedő munkásokat, nagyon szűkiben volt a munkás abban az időben, fogta hát magát, beállíttatott egy cigánybandát a krumplis-föld végibe s mindjárt megtelt az vidám legényekkel, kackiás menyecskékkel és patyolatkezű lánynépséggel: kiszedték neki a krumplit ingyen, ha pénzért nem akarták.
Ma már a jótékonyság is ellustult: indirekt úton kell felrázni. S ha kivált a reklám hűs szele nem éri, elalszik.
Bezzeg nem alszik most. Boldog-boldogtalan a Szent István-napról beszél. A nemes báró udvara tele van reggeltől estig kíváncsi publikummal. Ott vannak ugyanis kirakva a nyereménytárgyak s azok között nem egy, mely ötven-hatvan forintot ér. Még a nyereménytárgyakra nézve is az a helyes eljárási mód követtetik, hogy azok ne legyenek holmi haszontalan csecsebecsék, hanem a szegény ember, ha megnyeri, hasznát vehesse.
Mulatságos ötletek maguk a nyereménytárgyak is. Például utalvány egy őzcombra, átvehető ebben meg ebben a kereskedésben; egy másik utalvány egy pompás vacsorára a Szikszayban, a harmadik utalvány (no, ez már pikáns kissé) »egy kellemes estére« szól. Nro, itt és itt – és így tovább.
A sorsjegyeket per 2 kr, a komornyik árulja. Igazi jobbkeze a bárónak. Az amerikai szellemtől ő is át van hatva egészen, s nincs az a világhírű színész, aki jobban csinálná a vásárt.
– Hány jegy tetszik? – kérdi a vásárlótól.
– Huszat kérek.
– Nem lehet, kedves barátom – mondja a komornyik pártfogói hangon. – Annyit nem adhatok.
– Hogyan, uram? Nem adhat? Hiszen elég van. És készpénzzel fizetem.
– Az nekem mindegy, de beláthatja, hogy mindenki bírni akar a jegyekből néhányat. S mi lesz, ha elfogy? Eddig is annyi már az apprehenzió ellenem, hogy isten a megmondhatója. Tíz jegyet adhatok, ha tetszik.
– Tizet? Adjon kérem legalább tizenötöt.
– Nem én, öt forintért sem. Isten ments, a báró úr keményen rámparancsolt, hogy tíznél többet a világ minden smukkjáért se adjak még gróf Andrássy Gyulának se. Apropos! Az csak ötöt kapott. Mert az úgyis gazdag ember. Hadd nyerjenek a szegényebbek.
Persze, hogy az illető vásárló aztán belenyugszik ugyan, átveszi a tíz jegyet, de a párbeszéd magva ott motoszkál a fejében, s félóra múlva egy másik ismerősét küldi el – megint tíz jegyet venni az ő számára, délután megint egy másikat, s addig nem is nyugszik, míg fölösleges pénzét mind be nem fekteti a becses sorsjegyekbe, mert becseseknek kell lenniök, ha nem szívesen árulják.
Az eredeti program, számos különös részletével olyannak tűnnék fel, mint amit majdnem lehetetlen betartani, az óriási csoportozatok, az ezer tagból álló rendező-bizottság, a különféle versenyek, játékok, epizódok, ökörsütések, díjkiosztások: mind meghaladja az emberi képzeletet, kivált nálunk, hol egy quadrille-rendezés is már a nagyobb feladatok közé tartozik.
Az emberek már azt is megbámulják, hogy lehetett ezeket a rengeteg tarkaságokat nyomtatásban is úgy összeszerkeszteni, arról nem is álmodik senki, hogy ez a program be legyen tartva. Az lehetetlenség.
Maga a báró mosolyog ilyenkor s váltig azt állítja, vállát vonogatva:
– Pedig milyen egyszerű… egészen egyszerű ez a program!
Nos, szeretnénk hát tőle egy komplikált programot látni egyszer.
Hanem várjuk be mégis előbb, ki nyeri meg az utolsó mameluk csutoráját?
