EGY KÖZBESZÓLÁS
EGY KÖZBESZÓLÁS
(Vetter Antal életéből)
A szabadságharc ideje már nagyon messze van, s még igen közel. A szívek, melyek ez eszmékért dobogtak akkor, már kihűltek, s a történelem még nem melegedett át.
A legszebb, a legköltőibb, a legnemesebb harcra még rá kell ülnie elébb a mesés ködnek, hogy egész szépségében láthassuk.
Látunk imitt-amott még egy-egy köhögős, reszkető kezű, meggyörnyedt hátú aggastyánt. »Ez is a hősök közül való« mondják. Szegény öreg! Minek élsz már itt? Mit rontod az illúziót?
Semmit sem szabad látni a forradalomból, hogy egészen látható legyen.
A kuruc vitézek patkói szikráznak, ha behunyt szemmel hősöket rajzol a fantáziánk. A Rákóczi tárogatója harsog a völgyekben, ha a szél zúgni kezd az erdőkből. A forradalomból még nem hallik semmi sem.
Rákóczi hadai nem öregszenek, nem halnak, örökifjan járnak-kelnek aranyos sisakokban, fényes páncélruhában. Szellő remegteti a kócsag-bokrétáikat.
A szabadságharc hősei összetörnek egyenkint. Látjuk megfehéredni őket, hajuk kihull, homlokuk megkopaszodik, ruháik elrongyolódnak. Daliás lépteik csoszogássá válnak, kevélységük… oh, a kevélységük; istenem, istenem mi minden lesz abból.
Igazán örülnünk kell, ha egy-egy hős úgy halhat meg, ahogy élt. Ha nem úgy végződik a fényes pálya, mint a mitológia szépséges asszony-fejei – halfarkban!
Csak alig öt hete temettük el Pap Lajos ezredest, a hősök hősét. Nemes alak volt, színacél. Meghajlítani nem, csak széttörni lehetett.
A lapok alig írtak nehány sort róla. Úgy halt meg csendben, elfeledve, de tiszta névvel. Csak barátjai kísérték ki a temetőbe, de azok tudták, érezték, hogy egy »nagy ember« utazik most a másvilágra.
Több országgyűlésen át képviselő is volt Erdélyből, hol csodadolgokat követett el Bem alatt, de utoljára elpártolt tőle a kerülete is: »divatosabb ember« után látott.
A kormány, mikor látta, hogy semmije sem maradt, a mehádiai fürdőben kínálta meg jó hivatallal: nem fogadta el, azt mondta, hogy ő csak verekedni tudott, mikor fiatal volt, – de ehhez a fürdő-hivatalhoz nem tanult, nem tudná elvégezni, nem fogadhatja hát el a fizetést sem.
Meghalt szegényesen. Talán jó is, hogy már meghalt. Ne rontsa ő se az illúziót.
Ma Vetter fekszik a ravatalon. Szegény Vetter. Kétszázötven forintot utalványozott temetésére a kormány. S nem volt elég pénze rá, hogy gyógyíttatta volna magát.
…Be jó volna átugorni vagy húsz esztendőt, hogy ne lássuk, ami még következni fog, ne lássuk azt a szomorú kimúlást, mikor úgy halnak meg egytől egyig a fényes, dicső alakok, hogy mindig az élők temetése lészen akkor…
De ne a jövőt nézzük, ha Vetterről akarunk megemlékezni, ő a múlté. A múltból akarok egy érdekes epizódot felemlíteni, mi közte s Perczel Mór közt történt egy hadi tanácskozás alkalmával.
A szegény Pap Lajos beszélte nekem. Sajnálom, hogy nem emlékszem a dolog históriai oldalára s csakis az adomaszerű részét figyeltem meg.
Aki csak kissé is vissza tudja még képzelni az akkori idők pátoszát (ami nem is csoda, hiszen a világ egyik legnagyobb szónoka volt úr az országban), az nem fog csodálkozni, hogy a tábornokok (különben is táblabíró volt a nagyobb része) formális dikciókat tartottak a haditanácsban, nézeteik indokolása mellett.
S ezek között egész a komikumig ment Perczel, ki lázas hévvel szónokolt, s a római történetből, a mitológiából s a jóisten tudná, honnan hozott fel képeket és hasonlatokat, hogy azokkal stratégiai és taktikai terveit gyámolítsa.
S a tábornokok közt nem egyszer győzött a tudományos elmélet ellenére az ő szónoki talentuma. Hiszen nem lehetett nekik rossz néven venni. Nem tanulták ezek a hadviselést. Arra mentek; amerre a szívük súgta. S a szép oráció, hogyne hatott volna az ő szíveikre?
Vetter és a képzettebb tábornokok eleget bosszankodtak emiatt, mert látniok kellett, hogy nemegyszer követnek el nagy hibát.
Valami rendkívül fontos hadi mozdulat meg-, vagy meg nem tevése volt a tapéton. A vélemények meglehetősen eltérők voltak.
Perczel Vetterék ellen tartott ezúttal rendkívül fényes szónoklatot.
– Uraim! – mondá, mikor már minden kigondolható érvet felhozott s egészen elragadta hallgatóit. – Midőn legelőször tábornokká lettem, egy szegény ősz emberrel találkoztam a Bácskaságban. Elém jött s kezeit áldólag terjeszté fejem fölé. Tábornok úr, így szólt hozzám, az én szívemben egy óhajtás él. Isten írta azt be a szívembe. Nézzen ön a szemeimbe; és olvassa ki belőlük azt az óhajtást, mert az mindnyájunk óhajtása. Ha ezt az óhajtást fogja tábornok úr követni, golyó nem éri, s a magyar hadsereg diadalra vergődik. – Uraim, azóta előttem van e galambősz aggastyán s az ő óhajtását akarom most követni, midőn azt ajánlom…
– Ohó, uram! – szól közbe Vetter. – Azt csak az az aggastyán maga mondhatná meg!
A szelíd Vetter ezen közbeszólása mentette meg a reális haditervet. A tábornokok, kik már egészen Perczel mellett voltak feltüzelve, elnevették magukat a jóízű észrevételre, Perczel belezavarodott s nem bírta többé sehogy sem bevégezni a fényes orációt.
