BLAHÁNÉ A FÜRDŐKÁDBAN
BLAHÁNÉ A FÜRDŐKÁDBAN
– Hiteles kútforrások nyomán –
Mikor a »Vörös sapka« még csak szövetben volt meg, Vidor Pállal találkoztam a székesfehérvári »Magyar király«-ban. Ő épp az este fejezte be vendégszereplését, én pedig másnap reggel akartam tovább utazni.
Beszélgettem vele egyről-másról. Beszéd közben szóba került a Népszínház is.
– Nos, hát ott mi az újság? – kérdé tőlem a legújabb népszínműíró.
– Vajmi kevés – feleltem.
Egyszerre Vidor hangos kacagásba tört ki. Nem tudtam mire magyarázni ezt a derültséget.
– Kitűnő dolog történt meg velem, mielőtt ide lejöttem – mondá –; hallgassa csak meg. A napokban a próbán azt kérdezte tőlem Blaháné, hogy milyen szerepe lesz neki a »Vörös sapká«-ban.
– Hát olyan modern – válaszoltam neki.
– Milyen »modern?«
– Egy naiv parasztlányka, aki a nagy melegben a színpadon fürdik.
– A közönség szeme láttára? – kérdezé Blaháné?
– Természetes; hisz épp az a naivság, ez tetszik a közönségnek.
– Köszönöm szépen! Törölje ki azt a jelenetet, csak nem akar magyar Niniche-t.
– Nem lehet, ettől várom a legnagyobb hatást.
Mosolyogva mondtam ezt, de Blaháné komolyan nézett rám és kétkedőleg rázta fejét.
– Meglássa, ezért a kritikusok szétdarabolják a sapkáját.
A súgó újra megszólalt. Szerepet kellett tehát mondanom és így nem válaszolhattam Jucikának, mert ezt a szerepet szántam a primadonnának.
Nem is beszéltünk azután erről, meg is felejtkeztem róla, csak később jutott eszembe, hogy Blaháné csupa lelkiismeretességből még tán úszni is megtanul…
Elváltam Vidortól és csak nehány héttel ezelőtt találkoztam vele ismét. Épp a »Vörös sapka« próbájáról jött.
Komor arccal haladt végig a Kerepesi úton s bizonyára azon gondolkodott, milyen sikere lesz az ő első kísérletének.
Alig beszéltünk néhány szót, derült mosollyal mondá:
– Székesfehérváron elbeszéltem, hogy tréfásan mit mondtam Blahánénak. Elmondom most a folytatását, de valahogy ki ne írja.
– Isten ments – válaszoltam a legártatlanabb arccal, s a derék jó Vidor belement a kelepcébe.
– Hát Blaháné bizony komolyan vette a fürdetést és mikor a szerepet kézhez kapta, meg is rendelt egy fürdőkádat.
– Azután?
– Kezdett lapozgatni a szerepben, már jó darabot tanult is belőle, de a fürdőjelenetre nem akadt rá.
– Hiszen csak nem írt olyat? – vágtam közbe.
– Dehogy írtam, tréfa volt az egész. De várjon csak. Amikor hazavitték a kádat, hát Blaháné nézi-nézi a faalkotmányt, lapozgat a szerepben és mikor látja, hogy bizony nincsen Jucikának dolga a káddal, másnap így szólott hozzám:
– Vidor, magának igaza volt, a fürdőkád nagy hatást fog tenni.
– Miféle kád? – kérdezém, mert nem jutott mindjárt eszembe a célzás.
– Nos, amit majd a színpadon fogunk bemutatni a »Vörös sapká«-ban.
– Hiszen csak tréfáltam.
– Nem oda Buda! Azt a kádat felhasználom; lemosok magamról minden »sablonszerűséget«, amivel vádolnak, kivetkőzöm a saját egyéniségemből, hiszen mindig azt mondják, hogy »Blaháné folyton csak Blahánét játssza«, azután meg a Jucikát mosdatom meg szépen, csinosan, felöltöztetem és a premieren, majd meglátja, nem ismernek rám…
S megláttuk Jucikát, de ráismertünk Blahánéra, csak azon tűnődtünk, hogy lehetett őt felismerni. – Nagy gondot fordított ő erre a szerepre, mindent kész lett volna feláldozni, de volt is látszatja. Kedves, elragadó, bájoló, kitűnő, stb. jelzőkkel fejezték ki a kritikusok bámulatukat, még azok is, kik mindig csak azt hangoztatták, hogy Blaháné egyoldalú színésznő.
A művésznő megtartotta szavát, szépen kiöltöztette Jucikát, meg is mosdatta, most pedig esténkint száz meg száz ember gyönyörködik benne.
