UBORKA-IDÉNY
UBORKA-IDÉNY
Egy ilyen című tárcának is meg kell fordulni a lapokban minden esztendőben egyszer, ilyen időtájban. Ez a cím t.i. azt jelenti, hogy amikor a legtöbb uborka van, akkor van a legkevesebb hír. Mint ahogy szimboluma a bőségnek a szaru, éppen úgy szimboluma a hiánynak az uborka, – persze az újságírók szótárában.
Az uborka a mi szegénységünk- és szükségünknek mementója s mégis, sohasem voltunk szegénységünkben még ilyen gazdagok!
Az uborka-idény megvan azért – de micsoda fényes oldaláról mutatkozik: aranyalma termett az uborka-indán. Ez az idény többet ér egy forradalomnál is. Persze csak bécsi forradalmat értek.
A lembergi fölségárulási pör, a híres bécsi svindler bűnügyének tárgyalása s ami valamennyinél jobban izgatja közönségünket, s nagyobb érdeket kölcsönöz a lapoknak: a tiszaeszlári eset.
Már hajnalban nagy tömegek állják el a szivarárus boltokat, a lapokat még el sem hozta a kihordóné s már ott lesik feszült kíváncsisággal, micsoda új szálakat hozott a meseszerű bűnügy megvilágításához éjjel a drót?
A redakciók ostromnak vannak kitéve éjjel-nappal, s még a szerkesztőségi szolga: a »Samu« is olyan fontos egyéniség a közönséges civilemberek előtt, mint legalább is Kállay Béni. Sőt sokkal több ember kíváncsi arra, amit Samu tudhat, mint arra, amit Kállay Béni tud.
Minden egyes munkatárs fontos személy; mikor a kapun kimegy, a házmesterné megnézi figyelmesen fizonómiáját s abból találja ki, hogy jó vagy rossz hírek jöttek-e Eszlárról.
Az újságírók természetesen érzik fontosságukat s begombolkozva járnak titkaikkal, vagy ha titkaik nincsenek, kombinációikkal, melyekbe be van rakva a jövő évfolyamok tartalma.
Hanem bent a redakcióban aztán – mintha a redakció lenne a munkatársak komornyikja – megszűnnek nagy emberek lenni, dacára, hogy ők a komornyikjai a redakciónak. Itt csak kétségbeesett emberek, mert sok, nagyon sok baj van azzal a kérdéssel, mely őket nagy emberekké tette. Olyan az, mint a sün, akárhol fogják meg, akármerre forgatják, mindenütt – de legjobban szúrja őket magokat.
Mikor egyszer Horvát Boldizsár még in illo tempore benyitott a magyar miniszterelnökhöz: Andrássy Gyula grófhoz, azt bámulatára az íróasztalnál találta – egy rendeletet fogalmazott.
– Mit csinálsz, kedves Gyulám?
– Nézd, ezt a rendeletet fogalmazom. Hallgasd, felolvasom neked.
Horvát végighallgatta figyelmesen:
– Hiszen pompásan van! kitűnően van.
– Ej, dehogy, dehogy! – rázta fejét Andrássy – úgy szeretném valahogy, hogy mikor Bécsben olvassák, pecsovicsnak látszassék, idehaza meg szélsőbalinak tartsák.
– De az lehetetlen! – felelte nevetve Horvát.
– Hiszen éppen ezért próbálkozom vele.
Ez a próbálkozás jellemzi most az összes lapokat az eszlári üggyel foglalkozó hasábokon, ennek a próbálkozásnak a nyoma vet annyi árnyékot mindenütt – az igazságra. Azt a nagy kérdést igyekeznek megoldani, hogy lehetne úgy írni meg az igazat, hogy a szemiták maguk mellett, az antiszemiták pedig szemitaellenesnek vegyék.
Persze nem sikerült még eddig. Hanem ehelyett sikerült egy napon két ilyen levelet kapni a »Kikirics« szerkesztőségének:
»Tisztelt szerkesztőség! Az önök lapja keddi számában első helyen közlött zsidófaló távirat arra késztet engem, hogy lapjukat, mely eddig kedvencem volt, ezennel visszaküldjem. Nekem többé nem kell.
Tisztelettel Svarcz Simon.«
Tisztelettel Svarcz Simon.«
A másik levél így szól:
»Tekintetes szerkesztő úr! Látom, hogy az ön lapja is zsidólap. A keddi számban az első helyen közölt távirat dühbe hozza a keresztény embert önök ellen. Szüntessék meg a lap küldését.
Tisztelettel Kádár István.«
Tisztelettel Kádár István.«
…Tehát mégis meg van találva a stílnek az a hatalma, amit valaha Andrássy keresett; – csakhogy megfordítva.
Azt nem lehet elérni, hogy mindenkinek tessék egy és ugyanazon közlemény, hanem oda el lehet jutni, hogy senkinek se tessék. S ez is csak valami!
Sőt az uborkaidényre éppen konveniál is.
