A T. HÁZBÓL [dec. 19.]
A T. HÁZBÓL [dec. 19.]
Ma valamivel előbb indultam a Házba, mint rendesen, mivel elhatároztam, hogy ma különösen jó karcolatot írok a kedves lapomnak, a »Pesti Hírlap«-nak.
Útközben azonban elfogott vagy tíz képviselőtársam, akik közül mindenki nyolc-tíz percig zaklatott különféle kérdésekkel.
– Nem tudod kinél lehet előjegyezni a Hieronymi tiszteletére adott bankettre?
– Nem tudom.
– Azt hallom Horváth Gyulánál van az ív, az rendezi.
– Lehetetlen! Hiszen csak az imént éppen maga Horváth Gyula kérdezte, hogy kinél lehet aláírni.
Végre Gromon Dezsőtül megtudtuk, hogy Éles Henrik rendezi.
– Éles Henrik? Hiszen az nem ért ahhoz!
– Persze, hogy nem ért, de ha egyszer ő ambicionálja.
– Jól van no… Hiszen végre is nem lehetett Rohonczyra bízni.
– Tehát Élesnél van… De hol van hát Éles?
Keresték Élest. Mikor a Házba értem, minden első ember Éles után tudakozódott, ki látta, ki beszélt vele, hol látták utoljára, hol eszik, hol vagyon lakása, és hova szokott járni?
Éles egyszerre nevezetes ember lett, de azt nem lehetett konstatálni, hogy hová jár, csak azt, hogy hova nem jár. S ez a hely éppen a »tisztelt Ház«.
Mondom, előbb indultam, de sokkal később értem oda, amit nagyon sajnáltam még azért is, mert meg voltam győződve, hogy ma Paulert fogják megfojtogatni.
S íme mi nem történik?
Mire odajutok, már akkor a vadonatúj Ráday fut vesszőt. A honvédelmi tárca gyomrát vizsgálták. S az a gyomor eszik majdnem a legtöbbet, kivált ha egy kis hurut kerülgeti.
Hej, hát mi történt itt? Hogy siklott ki Pauler ilyen gyorsan?
Hogy? Hát úgy, hogy az egész Ház antiszemita, s ezek mind szimpatíroznak az öreggel. Nincs az a lehetetlenség, amit most meg ne adnának neki, még azt a helyet is lefújjuk, ahova ül.
…De ha ilyen szédítő gyorsan mennek át a költségvetésen, miből írjam én meg a karcolatomat.
Megfogom a büfében Bittó Istvánt.
– Mondjál nekem, bátyám, valami kulisszatitkot.
– Mifélét?
– Hát valami házi dolgot a konzervatívek köréből.
– Hm, öcsém! Olyat én is csak egyszer hallottam életemben s ez is még 1875-ben volt. Örömmel nyit rám egy napon Ürményi, az egész arcán volt valami titkolódzó mosoly, mint mikor valami történik, de még nem akarjuk elárulni. »Mi történt, Maxi? kérdem meghökkenve, történt valami?«
»Történt, kedves bátyám – mondja Maxi –, ez az első nevezetesebb házi esemény a konzervatív párt életében.«
»Nos?«
»Megdöglött a Lipthay Béláné kiskutyája!«
Láttam, hogy Bittó jó kedvében van, hát nem eresztettem el egy könnyen.
– De iszen, kegyelmes uram, tudsz te, ha akarsz valami státus-titkot.
– Nem én, ha agyonütnek se… ha csak azt nem vesszük, hogy Klapka terveiről hallottam valamit.
– Micsoda Klapka-tervek? Pszt! Bennem megbízhatsz, kegyelmes bátyámuram!
– Hát, hogy galvanikus vasutat akar építeni s több efféle.
Egészen leesett az állam.
– Tehát abszolúte semmit sem tudsz?
– De egyet tudok, azt, hogy nemcsak semmi sem történt, hanem nem is fog történni. Ólomból van itt minden ember!
Ott hagytam a büfét az ő két gyönyörű kisasszonyával, és benyitottam a Házba, ahol éppen Ugron Gábor adta ki mérgét a katonaság ellenében.
Az »ország órája«, mely az elnök feje fölött méricskéli a képviselő urak beszédjeit, már félkettőre mutatott.
A padokban csak egypár képviselő ült, többnyire az Ugron család rokonsága és barátjai köréből, akik udvariasságból hallgatják meg a derék Gábor mennydörgését.
Általában az egész ülésnek rendkívül udvarias volt a jellege.
Az elején Zichy Jenőt dicsérgették. Drága dolog volt, de jól esett neki. Tizenkétezer forintjába került az az egy szó, amit a jegyzőkönyvbe iktattak.
Móricz Pál bátyánk a fejét csóválta, s a szemeit törülgette érzékenyen a zsebkendőjével.
– Vannak még jó emberek… vannak még becsületes bolond emberek a világon… Oh, oh! Vannak még igaz honfiúi keblek ebben a boldogtalan országban.
A nagy iparos gróf nem volt jelen. Csupa szerénységből otthon maradt, s minden szobájából behozatta a tükröket a »dolgozóba«, hogy ma mindég mindenünnen lássa a nagyobbik Széchenyit.
Különben pedig unalmas ülés volt. Egy nagy kaleidoszkópra emlékeztetett. Elvonultak szemeink előtt, de csak egy-egy percre mindenik, Polónyi Géza, majd Deutsch Lipót mondván, hogy az »igazságügy árva gyermek«, akinek Pauler a mostohaatyja.
– Ki beszél? – kérdi valaki az ellenzékről, a folyosón.
– Deutsch Lipót. Gyere, no, hallgassuk meg, miről beszél.
– Benne van a nevében. Deutsch is, Lipót is. Jaj neked Pauler!
Mikor vége volt a deutscholásnak, azt mondja Paulernek Orczy:
– Megkaptad a Deutsch-Lipót-rend nagykeresztjét.
Hodossy a Kúria könyvtára számára kért kétezer forintot.
– Hát ezt az embert mi lelte?
– Nem kell. – Volt az általános vélemény. – Minek a bibliotéka?
– De uraim bibliotéka nélkül nem lehet egzisztálni!
– Micsoda? Ki látott már valaha táblai vagy kúriai bírót olvasni?
– Az igazság istenasszonya vak. A bírák is vakok. És aki vak, az nem olvashat. Nem kell a könyvtár.
– De meg sok is kétezer forint!
– Ellenkezőleg, nem is elég. Tessék csak meggondolni, hogy vegyünk csak ötszáz kötetet évenkint…
– Antikváriustól kell beszerezni, ott olcsóbb.
Elég az hozzá, hogy a kétezer forint leszavaztatott.
Pálmay Ilka, aki a karzaton üldögélt mosolygó, kerek arcával s kacsingató hamis szemeivel, egészen elkomolyodott ezeknek a hallatára:
– Milyen fösvények… milyen csúf fösvények ezek az emberek, amikor nem vagyok velök egyedül.
Odescalchy Gyula két óra táján lépett a Házba.
– Tavaszodik – mondá a kesztyűit húzogatva.
– Dehogy… hanem csak az Ilka mosolyog a karzaton… Jaj, vagy úgy… te a külső időjárásról elmélkedel.
