A T. HÁZBÓL [dec. 21.]
A T. HÁZBÓL [dec. 21.]
Van a mi asztalunknál, ahol ebédelni szoktam, egy derék öregúr, ki tizenhét esztendő óta minden áldott nap azzal ül le ugyanazon asztalnál ugyanazon helyre, hogy a németek ellen dörmög az orra alatt.
– Már mindenkit kimuzsikálnak ebből az országból ezek a gaz németek!
Az öregúr ilyenkor verklit hallott útközben. Máskor ismét ilyen szavakkal nyit be:
– Ezek a németek lökdösik az embereket az utcán. Tele van velök a város.
És ismét:
– Szörnyűség – és csak úgy fújja a mérget –, ezek az impertinens németek minden jó ételt megesznek előlünk.
Egyszóval mindennap a németet szidja, s mindennap valami új formában.
Mennyivel különb legény Csanády Sándor bátyánk, aki a formaváltozatossággal sem törődik, hanem minden alkalommal, akár kell, akár nem kell, nekiesik a németeknek és a közösügyeknek.
Úgy kell, okosan teszi, ha még annyit szidja is, sohase elég.
Ma is kivágta a mellét őnagysága (mert ő is a nagyságos demokraták közül való) a költségvetési javaslatnál a közös ügyek ellen, s bizony nem illik Péchy Tamástól, hogyha valami rossz vicc jut az eszébe (mert jó ugyan nem jut), ő azt kiböffenti az elnöki székből, rendre utasítván kedves bátyánkat a kemény mondásaiért s mondva mondván: hogy de már ez nem illik egy vezérszónoktól.
Erre persze, hogy nevetni kezdik a bácsit a jobboldalon, sőt maga a kópé Szalay Imrus a tenyerével dugja el a száját, hogy hahotára ne fakadjon, de a mosolyban csillogó zöldeskék szemei elárulják a selymát.
Ezzel aztán még jobban belebőszítették urambátyámat, s ő is kiböffentette az igazit, hogy biz’istók nem nagyon keseregne rajta, ha egy napon csak lefújná a szél őfelsége fejéről az osztrák koronát.
Köpi erre a markát Móricz Pál, hogy – haj, haj! Nagyszélnek kellene annak lenni, édes szógám.
– Nem nagyobbnak – toldozgatja Wahrmann –, mint amekkora a Bernát Gazsié volt, mely a fiákerokról lefújta a numerust!
Hanem iszen kár volt Péchynek élcelni. Veszedelmes mesterség az nagyon. Mert vagy talál, és akkor sebez, vagy nem talál, és akkor blamíroz.
Jött is egy nagy doronggal faldöngető Ugron Gábor, a legerősebb dalia Erdélyből, s nekiesett a derék Péchynek, hogy őneki nem szabad kedélyeskedni, mivel azért húzza a fizetését, hogy komoly legyen, s egyformán mogorva ábrázatokat vágjon a Háznak minden tája felé…
Péchy mit tehetett volna egyebet, eszébe jutott neki nagy hirtelen, hogy ő lutheránus, sem alatta, sem fölötte, sem benne kihímezte-hámozta, hogy ő nem viccelt, neki az eszeágában sem volt.
S ezt el is lehet neki hinni. Péchy öntudatosan nem mondhat élcet!
De már ezután csakugyan a költségvetésre került a sor. Szólott Szilágyi és Tisza. Amit Szilágyi beszélt, az mind benne lesz az alábbi komoly tudósításban, amit pedig Tisza beszélt, az már benne volt vagy tízszer valamikor a néhai »Hon«-ban.
Legtöbbet ért az, amit Madarász papa mondott… azaz, hogy csinált.
Nagy Imre, a Nemzeti Színház hőse, büszke lehetne ama hősies jelenetre, s mintát vehetne róla, midőn a kezében levő papirost darabokra szakítva felkiáltott: »Így rongyolódjék szét a 67-iki kiegyezés.«
A jelenet nagy lelkesedést szült a szélsőbaloldalon, s megéljenezték a papát. Éppen így törte szét I. Napóleon a rastatti csészét!
– Mit téptél szét, öreg? – kérdé szorongva Pázmándy.
– Mi volt az a papiros?
– A Jenő fiam beszéde, amit el akart mondani.
– Fogadd a haza háláját!
Hanem most már pszt… csendesen… ki ne locsogja valaki a nagy titkot, mert Európa füle ide van lapulva… hallgatónak.
Ugron Gábor interpellált, hogy lesz-e háború? Mire Tisza titkolózó arcot vágott, s azt mondta, hogy részint alaptalanok, részint pedig túlzottak a háborús hírek, mégpedig amennyiben alaposak, annyiban túlzottak, és amennyiben alaptalanok, annyiban nem túlzottak. Summa summárium pedig ma még csak azt árulhatja el, hogy lesz, ami lesz, és ami lesz, az majd kitudódik későbben. Többet ma még nem mondhat.
Minek is! Hiszen tökéletesen elég ennyi!
