A T. HÁZBÓL [dec. 22.]
A T. HÁZBÓL [dec. 22.]
Sok mindenféle bogara van az istennek, tartja a jó magyar példabeszéd: de jó Péchy Tamásnak is sok mindenféle ülése van ám.
Van ankét-ülése, van bankett-ülése (apropó, hát már sohase eszünk elnöki ebédet?), van három óráig tartó ülése, van olyan ülése, amelyiknek csak az eleje vagy a vége van Pesten, a másik vége vagy eleje meg ott van Budán. Ez is ülés, a budai elvileg, de gyakorlatban olyan ülés, ahol éppen csak leülni nem szabad. Állásnak volna hát inkább nevezhető; de köszönöm én az olyan állást, ahol az embert egy fejbiccentéssel amoveálják az állásából. Aztán van kellemetes ülése, amikor híre jön, hogy mégiscsak ő lesz a lutheránusok pápája talán; és van kellemetlen ülése, amikor rendre utasítják, hogy ne vicceljen, hanem viselje magát illedelmesen, s gyakorolják fölötte az elnöki jogokat, és azonfelül még ki is hívják duellumra. Van aztán néha, nagy ritkán esti ülése. Zárt ülése is van, éspedig kétféle: az egyik, amikor a tisztelt honatyák pertu diskurálnak, s megfogadják szentül, hogy ezután nem gorombáskodnak egymással; a másik pedig, amit az országház folyósójáról nyíló, tisztán e célra épült titkos cellában tart egyesegyedül magára csukva az ajtót belső retesszel.
Tehát van neki ülése fölös számú és sokféle. De olyan aligha volt még, mint a mai. Ez sok tekintetben volt nevezetes ülés. Először is utolsó ülés volt, melyre nyomban az apostolok oszlása kezdődik (némelyiké, éspedig a többségé, meg is előzi), s visz kiki haza krisztkindlit a tisztelt választóinak. Már ezek az utolsó ülések is, éppen mert utolsók, igen érdekesek, lévén a honatyák fél lába már a kocsiban. Ritkáknak azonban mégse ritkák, módjában levén minden honatyának, akkor csinálni magának ilyen utolsó ülést, amikor éppen kedve szottyan hazamenni.
Más volt azonban ez ülésnek az ő karakterisztikumja, mely őt a maga nemében páratlannak bélyegzi. Az volt a nevezetessége neki, hogy lyukas volt a közepe. És ami a legfőbb és legtermészetesebb, az hogy ez a lyuk ért benne csak valamit, a többi nem ért egy fakovát.
Mert ugyan kérem, mi jelentése van annak, hogy egy törvényjavaslatot amelyet már egyszer elfogadtak általánosságban szőröstül-bőröstül, azután elfogadták minden porcikájában külön-külön, még harmadszor is elfogadjanak. Még akkor csak lehetne érteni a dolgot, ámbátor akkor se volna értelme, ha a mi ellenzékünk valami titkos, alattomos carbonari kompánia volna, amely elbúvik, hogy ne is sejtsék ittlétét, lesbe áll, aztán a harmadszori felolvasásnál hirtelen előrohan, s az erre el nem készült többséget leszavazza, kisebbségben hagyja, a kormányt megbuktatja és fölfordítja a világot. De így, mikor olyan nyílt és őszinte, hogy huszonnégy órával elébb mindig maga dobolja és trombitálja ki kormánybuktató terveit a hírlapjaiban.
Pedig hát a mai ülés eleje csakis avégből gyűlt össze, hogy a költségvetési törvényre harmadszor is ráadja az áment, mintha két ámen nem lenne elégséges. Hát érdemes azért külön ülést tartani? – No, de hát ha kedvük tartja, hát tartsanak; de az mégis csak disznóság, hogy emiatt visszatartják az embernek a decemberi gázsiját most, mikor az embernek annyi a vásárolnivalója a karácsonyfára.
Hát ez nem járja! Meg is interpellálták miatta az elnököt a folyosón.
A jó öreg csak a vállát vonogatta.
– Hja, ez már gyakorlat (nem merte bevallani, hogy felsőbb parancsra), így van ez szokásban a világ teremtése óta (Péchy Tamás 1867-től számítja a genezist). Fontos szavazás előtt sohase adattak ki a diurnumok. Mert mi tapasztaltatott? Az tapasztaltatott, hogy mikor azok a fejér nyugták megjelentek a levegőben: úgy szétrebbentették az egész képviselő hadat, mint a héja a csirkét. Amint az ország pénze a kezében van, első dolga a honatyának, hogy vasúti jegyet vesz rajta és elrobog. Bánja is azután a kormányt, szavazzon neki bizalmat az ördög, nem ő. Hát érted-e már?
– Érteni értem, de azt már csakugyan nem értem, hogy a »qui bene distinguit« elve ez esetben »szem elől tévesztetik«. Mért nem disztingváltok a hívek és agyarkodók között? Mit tartjátok vissza a kormánypártiak mellett az oppozíciót is? Ellenzékinek én bizony kiadnám a járandóságát, menjen vele akár a pokolba. Legalább annál nagyobb lenne a többség.
– Nem érted te ezt a csíziót, szolgám. Hiszen ha mi ezt a disztinkciót megtennők, tigris lenne azonnal minden mameluk. Ez csak világos.
Persze hogy világos. Menjünk szavadzani. És megszavaztatott Tiszáéknak az egész jövő évre a bizodalom.
Ekkor Péchy Tamás kijelenté, hogy most hát már mindenkinek boldog ünnepeket kíván. »Hasonlóképpen«, lőn a válasz, s ment volna a Ház kifelé.
– Hohó, tisztelt Ház! – kiáltá az elnök –, el is felejtettem. Épp most van féltizenkettő. Egy órakor megint tessék eljönni, hátra van még a kormánynak megszavazott bizalomra a méltóságos főrendek pecsétje. Azt még át kell venni. Itt legyen ám minden ember.
Jó lesz, nagyon jó lesz. Itt leszünk.
És most következett a lyuk az ülés közepén, amely többet ért az ülésnél. Künn osztogatták a decemberi diurnumot. Persze hogy ostromzár alatt állott az iroda, meg a kassza. Az volt a boldog, aki közelébe juthatott.
Azalatt a hátul maradtak ott mókáztak a folyosón, mondván egymásnak szörnyű rossz vicceket. Nem is érdemes belőlük ide iktatni többet annál az egynél, amit Jókai mondott, aki amellett, hogy mellékesen meglehetős regényíró, föltétlen pártfogoltja Hegedüs Sándornak. Mondta pedig Polónyinak, aki amellett, hogy felkötve hordja a karját, a múltkor összeszidta Hegedüs Sándort, hogy képviselő létére olyan nagy gründer. Pedig még akkor nem is volt osztrák vasútigazgatónak predesztinálva.
– Tán párbajt víttál? – kérdi Jókai Polónyitól.
– Nem én, de a doktor kivágott a karomból egy darabot.
– Bolond az a doktor.
– Miért volna bolond?
– A nyelvedből vágott volna ki egy darabot.
Érdekes volt, amint a honatyák egyik a másik után megmentette a maga nyugtáját, s ment egyenesen a kabátja felé, belebújt, s azzal iszkiri.
– Hát nem maradtok itt az ülésre?
– Marad a… majd mit mondok.
S denique az lett a vége, hogy mikor a főrendiház jegyzője nagy peckesen, karddal, sarkantyúsan berobogott, olyan üres volt az egész Ház, mint a templom, mikor be van zárva. A felsőház nunciusát csak az egy Kovách Laci várta, s az vezette az elnök elé. De azért az elnök egész hivatalos tekintéllyel fogadta, nagy komolyan ülve az elnöki trónuson.
Pedig fogadhatta volna akár zárt ülésben is.
Hát ez mindenesetre furcsa egy ülés volt. Eleje nem volt, mert csak dél felé kezdődött; vége nem volt, mert minden ember megszökött; a közepén pedig nem volt ülés.
S azért mégis meg lesz örökítve a naplóban. No, meg ebben a karcolatban, melyért ha párbajra nem hívják a szerzőjét, csak annak köszönheti, hogy senki se maradt idehaza.
