A TISZTELT HÁZBÓL [dec. 10.]
A TISZTELT HÁZBÓL [dec. 10.]
Nem tudjuk, meddig írhatjuk még e rovat fölé, hogy a »Tisztelt Házból«. Mert ha így megy, mint ahogy ma ment, megérhetjük még azt az időt, hogy a csapláros azzal utasítja rendre az ivóban duhajkodó legényt: »Csihaj, te! Azt hiszed, a képviselőházban vagy?«
Fura egy quodlibet ülés volt az a mai. Azok közé tartozó, melyekre egész lustrumok után is hivatkozni szokás, mint »emlékezetesekre«. Csakhogy a mai ülésre sohasem az önérzetes büszkeség, de a fájdalom és szégyenkezés érzetével fog utalni az emlékezés.
Tegyük meg a hírlapíró sokszor bizony minden inkább, mint kellemetes kötelességét, és referáljunk a történtekről.
Napirenden mint főtárgy a közmunka- és közlekedésügyi minisztérium 1883-iki költségvetésének részletes tárgyalása lett volna. Amint kiderülend, az ülés éppen főtárgyával foglalkozott a legkevesebbet.
Mint napirend előtti tárgy Baross Gábor indítványa vettetett föl a házszabályok revíziója tárgyában.
Aki tudja, hogy a képviselőházban mindig a házszabályok körüli viták szoktak lenni a legvehemensebbek, elképzelheti, az érzelmeknek micsoda viharát kavarhatta föl az, midőn a Ház szabályainak nem egyes, hanem valamennyi paragrafusairól van szó egész összességükben. A hangulatot annál izgatottabbá tette az, mert mindenki tudta, hogy ez indítványra az elnök és Hoitsy Pál képviselő között felmerült kellemetlenségek szolgáltattak alkalmat, melyeknek kapcsán mindjárt sokan kezdték emlegetni »krudélis« házszabályok szükségét.
A szélsőbal nem is mulasztotta el, hogy az indítványnak mindjárt napirendre tűzése ellen is tiltakozzék. Helfy és Mocsáry indokolták pártjuk e kérdéssel szemben elfoglalt álláspontját, hivatkozva a törvényre, mely a házszabályoknak bárminemű módosítását csak az országgyűlés utolsó ülésszakában engedi meg, vezettetve attól az intenciótól, hogy a bizonyos alapon és szervezet mellett megválasztott országgyűlés azt az alapot, amelyen megválasztatott, a maga számára meg ne változtathassa kénye-kedve szerint.
Tisza Kálmán ezzel szemben hivatkozott maguk a házszabályok határozatára, melyek minden képviselőnek megadják a jogot, hogy indítványát kifejthesse, indokolhassa. Ettől még messze van, vajon a Ház az indítványt napirendre kitűzze-e, s ha kitűzte és megvitatta, elfogadja-e, és ha elfogadta, úgy történik-e az elfogadás, hogy a hozott határozat azonnal vagy csak bizonyos idő múlva lépjen érvénybe.
Erre azután a nagy többség szavazással megadta a jogot, hogy Baross kifejtse indítványát, amit ez, meg kell adni neki, meglehetős higgadtsággal és tárgyilagossággal teljesített, kivéve azt a passzusát, ahol a szélsőbaloldalra célozva »rossz lelkiismeretet« emlegetett, mely a szólásszabadsággal való »visszaélés« szabályozásában is a szabad szó korlátozását rejti, és klotürt emleget.
Midőn Baross befejezte beszédét, Mocsáry fölállt, s kérte a Házat, hogy miután most már hát tudjuk, mi a szándék, a házszabálynak elég van téve: a Ház vegye le a tárgyat a napirendről, mert annak tárgyalás alá vétele már a törvénysértés kezdete, amiben sem ő, sem pártja részes lenni nem akar, s a szavazástól tartózkodni fog.
S amidőn a Ház e kérésnek helyet nem adott, az egész függetlenségi párt, Irányi s még néhánynak kivételével, fölkerekedett ülőhelyéből, s kivonult a teremből.
Csak ezután került a sor a közlekedésügyi minisztérium költségvetésére.
Itt Somssich Pál felszólalása provokált egy oly jelenetet, mely fölötte gazdag pikáns és izgató elemekben, nem nélkülözi a tartalmat sem, mely komoly elmélkedésre szolgáltatott alkalmas anyagot az elvhűség, a politikai magaviselet tisztessége, a pártelhagyás s több effélék fölött.
Somssich ugyanis idézve a mérsékelt ellenzék pártja volt tagjának, a közlekedésügyi tárca ez idő szerinti előadójának, Lukács Bélának a tegnapelőtti ülésben elmondott szavait, melyek szerint ő azért hagyta el előbbeni pártját, mert ama kérdések, melyekben ő a kormánynak opponált, a közgazdasági kiegyezés és a bosnyák okkupáció kérdése, rosszul ugyan, de megoldattak, s így ellenzéki állás elfoglalására elvi alap nincs; igen ügyes dialektikával mutatta ki ez okoskodás tarthatatlanságát, logikailag abszurd voltát, sőt politikai falzum becsempészését.
Lukács Béla személyes kérdésben felelt, s válasza a leleplezések jellegével bírt a mérsékelt ellenzéki párt kebli titkaiból. A párt nagy tudományú kapacitásai, úgymond, többször ültek össze tanácskozásra, hogy megállapítsák egyfelől ama pontokat, melyekre nézve egyetértenek, másfelől azokat, melyek őket a kormánypárttól elválasztják, hogy így létjogosultságukat mint külön párt programszerű manifesztumban dokumentálhassák a választók előtt: és denique sohase tudtak megegyezni. Ő úgymond, így úgyszólván a levegőben lógni nem akart, azért lépett ki a párt kötelékéből.
Erre fölkelt Szilágyi Dezső. Kemény gúnnyal támadt Lukács Bélára, s azzal vádolta, hogy kilépésének nem az igazi indokait adta elő, mert azokat talán maga se tartja olyanoknak, melyekkel előállani e helyen lehetne (Lukács közbeszól: Adja tehát elő ön, de ne gyanúsítson). Ha a kilépés oka az volt, hogy a gazdasági alku megkötése s Bosznia elfoglalása ténnyé vált, miért nem lépett ki azonnal, amikor ténnyé vált, miért maradt a pártban még e tényé válás után évekig.
Lukács elismeri, hogy vitatkozás dolgában Szilágyival nem mérkőzhetik. Egyébiránt, ha Szilágyi más okokat kutat, hát megmondja neki, hogy az ok igen egyszerű: megelégelte Szilágyi képviselő úrral egy párton lenni.
Tartós derültség követte e szavakat, s Szilágyit kellemetlenül érinté, hogy a nevetők ellenfele pártján vannak, azért hát még egyszer szólt személyes kérdésben, elmondván, hogy hiszen ő Lukács Bélának, mikor egy párton voltak, soha sem volt elég éles, elég határozott a kormány elleni támadásaiban, melyről Lukács többször kifejté a Házban, hogy a nemzet bizalmát nem érdemli meg. Mi történhetett, hogy egyszerre oly nagy lett a bizalma ugyanazon kormány iránt?
Erre ismét fölkelt Lukács, elmondva, hogy míg ő a mérsékelt párt tagja volt, e párt a költségvetést általánosságban sohasem tagadta meg, ez csak azóta lőn divat, mióta Szilágyi a párt pénzügyi tekintélye.
Szilágyi Dezső most se engedte, hogy másé legyen az utolsó szó. Hivatkozott Lukácsnak ellenzéki korában elmondott beszédeire, a »Közvélemény« című lapjában megjelent cikkeire, melyek a legélesebb támadásokkal illetik a kormányt, s melyek ékesen szóló illusztrációi annak, hogy minő farkast fogadott be a kormánypárt kebelébe báránybőrben, s gratulál neki hozzá.
A politikai kaméleonkodásnak sohase voltunk szószólói, s mindig megelégedésünkre szolgált, ha megkapta kellő jutalmát. E háromszori szóváltás azonban mégis több volt a kellőnél, s úgy nem különbözött a közönséges feleseléstől, mint egy tojás nem a másiktól.
A legkínosabb jelenet azonban az ülés végére volt fönntartva. A költségvetés »beruházások« című tételénél Rohonczy Gedeon szólalt föl, ki utolsó beszéde óta – mikor Tisza figyelmeztetésére beszédéből a szükséges konzekvenciákat levonta –, a kormánypártból kilépett s a baloldalra, a függetlenségi és mérsékelt ellenzéki párt közé ült.
Ismert modorában tartott hosszú beszédet, melyben a visszaéléseket újra emlegette, melyeket a közlekedésügyi kormányközegek különösen a kotrási költségek körül elkövettek. Hieronymi világosan és mindenki által érthetőleg derítette föl a vádak alaptalanságát, mire Rohonczy még egyszer felkelt, s röviden reflektálva az államtitkár egyes tételeire, minden átmenet és összefüggés nélkül így végzé beszédét: Én tudom, hogy most is Juvenciust fogják meg bűnbaknak, azt fogják elítélni, pedig nem az a bűnös, hanem »a minisztériumban van egy gaz banda, melynek feje ön, államtitkár úr!«
Általános konsternáció fogadta a magyar parlamentben azelőtt soha nem hallott e szavakat. Mozgás támadt az egész Házban, még a legszélsőbb bali padokon is, az elnök megrótta a szólót, mire ez így szólt:
Bocsánatot kérek a Háztól, de tőle bocsánatot kérni nem fogok soha.
Hieronymi államtitkár állt most föl. Arcán nem látszott meg a vihar, mely lelkében a durva vádra dúlhatott, s hangja nem reszketett. Hidegen, határozottan mondá, hogy miután Rohonczy egy általános vádaktól hemzsegő beszédben támadta meg őt és a minisztérium szakközegeit, s vádjaira csak utóbb keresett megerősítő adatokat, melyek alapján a vizsgálat elrendeltetvén, a miniszterelnök a Ház előtt kijelenté, hogy e vizsgálatból sem őrá, sem a vádolt szakközegekre a gyanúnak még csak árnyéka sem esett, ő Rohonczy képviselő ezek dacára megújított támadását gaz eljárásnak jelenti ki.
Az elnök e kifejezést is megrová. A Ház a legnagyobb izgatottságba jött a kínos jelenet után, amit egyáltalán nem enyhített a miniszterelnök ama lágymeleg kijelentése, hogy tiltakozzék az ellen, mintha a kormányban rablóbanda lenne.
Hogy az ügy ezzel nem lesz befejezve, az előre volt látható.
A folyosói humor persze e sajnálatos jelenetből is viccet csinált. Odagyűltek egynéhányan Baross köré:
– Nagy mester vagy te, Gabi.
– Már miért?
– Eredj már no, mintha nem tudná minden ember, hogy azt a dolgot te csináltad. Így akartál szerezni prozelitákat a klotürnek.
