A TISZTELT HÁZBÓL [dec. 3.]
A TISZTELT HÁZBÓL [dec. 3.]
Ami a Házban Tisza, az a színházban Csiky. Csiky miatt már darabokat sem írhatnak mások. Mindennek Csiky az oka. Miért nem kegyeskedik meghalni? Botrány, hogy még él, s hogy jó darabokat ír! Természetesen, mert ha márvány nem volna, békasóból csinálnák a szobrokat.
Sokszor elgondolkozom Csikyről, ha Tiszát látom, miután Tiszát mindennap látom, mindennap eszembe van a szegény Csiky, aki annak is oka, ha mások darabjait nem kívánja annyiszor látni a közönség.
Éppen így van a derék Tisza, sohasem abból a pozícióból támadják a habarékok, hogy ők jobban csinálnák meg a dolgot, hanem mindig abból, hogy miért nem ők vannak a hatalomban.
Szilágyi minden felszólalásánál kirí, hogy a veres szék csiklandozza, s jeles beszédjei, pompás rögtönzései elvesztik erejüket, mint a jamaicai rum, ha nincs bedugva. Szilágyi is egy kicsit jobban bedughatná a szíve vágyát.
Szapáry Gyuláé volt egyébiránt a mai nap. Ő tett ma egzament a gazdálkodásából. Nincsen a Házban egyetlen lélek sem, aki annyira naiv lenne még hinni, hogy a pénzügyminiszteri expozé igazat beszél. Kevesen tudják, hogy hol a szemfényvesztés, de azt tudják hogy benne van, éppúgy, mint mikor az escamoteur csepűt eszik, s pántlikát ereszt a szájából.
…Vagy a pántlika nem igazi, vagy a csepűevés volt a látszat…
Különben az egész beszédnek az volt a vége, hogy hat meg hat harminchat, meg nyolc… ötvennyolc – ennélfogva lehetővé van téve a valószínűség abbeli majdnem biztos reménye, hogy a kormány jelen pénzügyi politikája mellett ki fogunk bontakozhatni…
De miből?…
Ki fogunk bontakozhatni az utolsó kabátunkból. Máris a kigombolásával foglalkoznak a fináncok!
A jó Szilágyi Dezső Tiszára is haragszik ugyan, de még sokkal jobban Szapáryra.
Mert Tisza már egy inventárium szerint átvett miniszterelnök, akit generációk örökölnek generációk után, de Szapáry egy cseperedő miniszterelnök. S ha amaz elzárja a jelent, ez a jövő reményeit perzseli le. Mivelhogy meg van prófétálva, Tisza Kálmán után Szapáry fog következni
S azonfelül Szapáry csinos ember lévén, ezüstszín fürtjeivel, merengős szemeivel s ruganyos imbolygó járásával Szilágyinak veszélyes konkurrense az asszonyok előtt is.
Hát ezt már mégsem lehet úgy hagyni. Ki kell keresni a leggyengébb oldalát. És Szilágyi megtalálja, amit keres. Elhangzottak az ominózus szavak: »hogy Szapáryt az ajtón taszította ki Tisza Kálmán s aztán mégis volt benne elég simulékonyság bejönni az ablakon«, azaz helyet foglalni abban a kabinetben Tisza alatt, amelyből éppen Tisza miatt szorult ki.
Éles nyíl volt, de csontig hatott. A pénzügyminiszter sápadt arca belevörösödött, s szemei sem voltak olyan karzatiasan szelídek, mint egyébkor.
Péchy Manó szörnyülközve dobolt kezeivel a padon:
– Hát már a professzorok is így beszélnek!
– Hamar, gyorsan elő kell keresni a miniszterelnököt, hadd feleljen.
– Hallatlan!
– Merre lehet?
– Kicsoda?
– A miniszterelnök.
– De hiszen nem ő van megsértve!
– Mindegy! Ő tartozik bennünket védelmezni, ha kellünk neki. Benne van a konvencióban!
A miniszterelnököt megtalálták, s az ülés végén eljött lecsendesíteni a tengert, mint egy Jupiter. Lobogtatván az ajtó-ablak vádat a kezében, melyet a gyorsírók már papírra leheltek.
Védelméből két magvas mondás emelkedik ki:
Az egyik, Szapárynak az az érdeme, hogy azt mondja, nem állt be vakondoknak.
A »vakondok« szó felette megtetszett a mamelukoknak, édes zsibongást éreztek tagjaikban, hogy íme van már náluk is rosszabb válfaj a Házban. Lélekemelő volt azt elgondolni, hogy még a mameluk is lenézhet valakit, akit úgy hínak, hogy vakondok.
A másik magvas ötlet az, hogy: »Szilágyi t. képviselő úr bizonyára sosem fog a Szapáryéhoz hasonló simulékonyságot tanúsítani.«
A Ház jobboldala nagyon megnevette ezt a mondást. Tehát majdnem valószínű, hogy valami mélyen elrejtett vicc van benne, amit a hívek észrevettek.
S ez a mondás nagy szöget ütött Szilágyi fejébe, hosszasan tűnődött rajta:
Vajon hogy értette? Mit akart ezzel jelezni? Mert azt mondja, hogy én nem tudnék lenni simulékony irányában, pedig alkalmasint úgy értette, hogy ő nem tud lenni simulékony énirántam. S ezek a bolondok mégis nevettek rajta!
