A T. HÁZBÓL [ápr. 22.]
A T. HÁZBÓL [ápr. 22.]
Szerencséje gróf Szapáry Gyulának, hogy ő nem Tisza Kálmán.
Hogyhogy? Hát úgy, hogyha ő is olyan okos ember és olyan nagy taktikus lenne, mint Tisza, most több mint bizonyosnak látszanék, hogy a házbeli botrányokat ő inszcenírozta, csak azért, hogy észrevétlenül körösztül csúsztassa az adójavaslatait.
De ennyi már csakugyan nem telik Szapárytól, s a Hegedüs Sándor őszinte arca is azt bizonyítja, hogy nincs intrika a dologban, csak a szerencséjök nagy.
Ma igen kevés figyelem közt tárgyalták a közadókról szóló javaslatot. Elég szégyen az! Csak úgy kongott a terem.
Szomorú jele az időknek, hogy a képviselő urakat jobban érdekli, ha egymás tyúkszemére taposhatnak, mint mikor a nemzet vagyonáról van szó.
Nehány ember beleszólt ugyan, mint Ferenczy, Orbán, Mocsáry, de ezekre se figyelt a Ház, még maga az ellenzék sem, jobban érdekelte mindnyájukat a hevesi manifesztum. Hogyne, a második Almássy-összeesküvés!
A szalonellenzékből pláne senki se mondott egy mukkot se.
Persze ez is taktika. Hadd legyen zavarban Európa, tetszik-e, nem tetszik-e nekik a javaslat.
Szegény ellenzék biz ez a miénk!
S ha soká így megy, Tisza Kálmán abba a helyzetbe jut, amibe a kedive volt egykor, midőn parlamenti reformokat léptetett életbe.
Európai útja közben meglátott valahol valami országgyűlést, s megtetszett neki olyan formán, mint ahogy más embereknek megtetszik egy különös formájú köpenyeg vagy paletot, s kedvet kap rá, hogy ugyan őrajta hogy venné az ki magát.
Nosza, parlamentet hív egybe. Megfaragják az elnöki emelvényt, beleültetnek egy Péchy Tamást, megfaragják a piros székeket, a képviselői padokat, összehívja a képviselőket, megvan már minden, csak még valami hiányzik, nincs ellenzék.
Amit akar, arra azt mondja a parlament fejbólintva, hogy ő is azt akarja. Parlamenti vita hát lehetetlen.
Dühbe jön erre a kedive:
– Miért nem mondanak az urak ellent?
– De ha mind meg vagyunk győződve a kormány bölcsességéről.
Tuszkolta, nógatta őket, de csak sehogy se ment a dolog.
Végre is nem maradt egyéb hátra, mint hogy ő maga kiválogatta a parlament egy részét, s azokat kinevezte ellenzéknek, akiknek nagy ovációkra kellett készülniök a kormány ellen jó fizetésért.
A mi Tiszánk is ott áll már körülbelül, hogy maholnap a memelukok közül nevez ki magának ellenzéket, egyelőre persze fizetés nélkül.
Ez ellenzék vezéreül hír szerint Láng Lajos van kiszemelve, kit Kemény János fog beoktatni az »Angol királynő«-nél az ellenzéki magatartásra.
A mamelukok közül szabadon teljes utólagos amnesztia mellett mehet az új ellenzékhez mindenki, Lukács Bélát kivéve, mert azon már bebizonyult, hogy nem jól áll rajta a civilruha.
*
Hanem hát szó, ami szó – beszéljünk komolyan.
Hiszen a Ház nem is lehet másforma, mint az ország,
mert ennek az arcát kell, hogy mutassa.
A publikum se jobb a képviselőknél. Nincs mit szemükre vetni egymásnak.
A karzatok teljesen üresek voltak, mert nincs botrány.
Köröskörül minden emberi lélek megszökött a hallgatóság közül.
Csak egyetlenegy szép asszony, Kürthy Emilné, hallgatta figyelmesen Prileszky Tádét, aki úgy tette magát, mintha heves ellenzéki támadások ellenében küzdene, magasra emelvén behorpasztott páncélját, s flastromokat ragasztgatván a beütögetett kormánypárti fejekre.
A szép asszonyt nagyon mulattatták az öreg szónok két ádázul felemelt öklei és szörnyű csatakiáltása.
– Bizony, igazán mulatságos – mondá – hasonlít ez megfordítva ahhoz, mikor a »Próféta« című operában hull a hó, korcsolyáznak, de a teremben nagy hőség van.
*
Volt egyszer egy ismerősöm, akit beasszentáltak huszárnak. A fiú néha vígabb óráiban nekimelegedett a rá váró dicsőségnek, s kevélyen megveregette a saját mellét.
– Hiszen csak én egyszer fölvegyem a mundért, majd akkor hallják meg idehaza, hogy miket csinál az Terepetye Mihály!
Hát mi is csak most halljuk, hogy miket csinál az Terepetye Mihály: Polónyi Géza.
Nincs itt már többé semmi baj. Sőt az az ellenzék-figurázó karcolat is immár tárgytalanná vált.
– No, mi újság, Géza? – kérdé egy azóta érkezett képviselő.
– Hát nem olvastad? – szól az csodálkozva.
– Dehogy nem… mindent olvastam.
– No, akkor hát tudod, mi történt. Látod, pajtás, meguntam már azt a tömérdek apró galyibát. Biz én nekirugaszkodtam. Rendbe szedtem a pártot egy kicsikét.
– Azt ugyan okosan tetted, Terepetye Mihály! Csak egytől kell félni.
– Kinek? Nekem?
– Hogy Ugron Gábor megharagszik, mint Nagy Sándor, amiért neki már nem maradt semmi tennivalója.
*
A folyosón a csángó ügy alkonyodóban borút hintegetett a bizottsági tagok ábrázatára.
Ott búsultak könyökükre dűlve Prónay Dezső, Hoitsy Pál és Apponyi Albert.
Ott járkál egykedvűen az öreg Lázár Ádám is elmondandó beszédjét hömpölygetve elméjében, miközben ráér a világ hiúságai fölött is monologizálni:
– Ni, az a Lukács Béla, hogy udvarol ott annak a fekete ruhás hölgynek. Az ember ki se nézné belőle. Lám, Iám! Szerencséje, hogy észre nem veszi Hoitsy, mert mindjárt kiütné a nyeregből. De mi az ördögnek eresztenek már a folyosóra is asszonyokat? Legalább már itt lehessünk komolyak… Nem való az... Aztán mennyien veszik körül a szegény asszonyt… Oh, ez a fiatalság… ez a fiatalság! Megyek is mindjárt, meginterpellálom Kovách Lacit.
Kovách Laci átjött megnézni.
– Ejnye, Ádám, hát már te is a Füzesséry-iskola embere vagy. Interpellálsz, de nem szerzel alapos meggyőződést. Hiszen nem asszony az ott, hanem csak Samassa, az egri érsek.
– Oh, oh, gyengülnek már a szemeim… rövidlátó vagyok.
– Ne mentegesd magadat. Én inkább azt tartom, hogy a fiatal fantázia dolgozik benned!
