A T. HÁZBÓL [ápr. 24.]
A T. HÁZBÓL [ápr. 24.]
Halálos unalom – ez a hét szignatúrája. El vagyunk készülve a legrosszabbra, ha csak valami váratlan be nem üt.
Ha nem lett volna »gázsi napja«, ki tudja, mi történt volna?
De a gázsi napokat már a megboldogult Kállay Ödön nevezte el »kompakt idő«-nek, s ha valamely ülésszak vége felé járt, mindig tréfálózott vele, hogy »No, ugyaan bemegyünk-e az ígéret földjébe?« Ami mai napig is annyit jelent parlamenti műnyelven, hogy mikor valamely ülésszak bevégződnék, teszem azt június 29-én, ki kell valahogy húzni július 2-ikáig, mert akkor már a július hónapra is járni fog a sallárium.
A szegény Kállay Ödön idejében ezek még csak kedélyes tréfák voltak. Változott az idő. Ma ezek már komoly mozgató kérdések!
És az akkori komoly kérdések?
Azokat csak most hadd intézze Hegedüs Sándor meg Szapáry.
No de ez már unalmas szemrehányás és nem új. Csak az imént cikkeztek sorban a lapok, hogy a képviselők és a közönség nem érdeklődik komoly ügyek, hanem csupán a botrányok iránt.
S a közönségen fogott is a panasz, de a követeken nem. Hiába, ezeknek következetesebbeknek illik lenni.
A közönség ma szépen megtöltötte a karzatokat. Meg akarta mutatni, hogy de bizony törődik ő a komoly dolgokkal is.
S ezt látván Tisza Kálmán, érdemesebbnek tartotta a karzatra ülni, mint idelent.
Fölment tehát ő is, de nem a Majoros István kedvéért, aki szintén onnan nézte elborult arccal a hazát miképp temetik, hanem ez egyszer Szapáry István grófnőnél s bájos menyasszony lányánál vizitelt. No iszen csak az kellett, hogy ezt lássák a kollegák. Uram, én istenem, mi lesz ebből?
A szónokok zavarban vannak, s megszokván Mekka felé fordítani arcukat, mind a karzatnak beszélnek kinyújtott nyakkal.
Meg kellene valahogy menteni a földszint becsületét! Hüm, hüm. Valami fiatal mágnást kell fogni. Vajon merre van Pejachevich vagy Bissingen? Igen, igen, hadd mennének fel, hogy kiszorítsák onnan Urunkat!
Végre is Tisza Lajos vállalja magára. Neki sikerült is. Csakhogy ez még veszedelmesebb dolog, mert amibe Tisza Lajos kezd, az egyszerre divattá válik.
Lassankint az egész minisztérium a karzatra cihelődik. Sőt már az öreg Péchy is fészkelődni kezd, hogy ő is menne…
Madarász meggondolta magát, hogy ki az ördögnek beszéljen, s eláll.
Amivel olyan örömet okoz a Háznak, hogy az az öröm testvérek közt is megér két Lázár Ádám-beszédet..
Még Hegedüs Sándor ereszt meg egy érzékeny búcsúztatót, s ezzel megfőtt a tojás fix und fertig. Kezdődjék a szavazás!
Hanem Madarász azért, hogy elállott, még nem adta meg magát.
Így gondolkozott magában:
»Minden Démoszthenésznél szebben beszél a tett.«
S átment ülni a mamelukok közé. Miért ne? Mikor Göndöcs meg a Verhovay helyére hurcolkodott ma!
És ha már ott ült Madarász a pogányok között, bizony nem restellte a szavazáskor a kabátjánál fogva lerántani két fölemelkedni készülő státusférfit. Könnyebb volt a lelkének, hogy ezzel a két fával is ritkább lett a felemelkedő erdő.
Ott künn a folyosón se volt élet.
Lánczy Gyula Móricz Pált perszvadeálta, hogy tanuljon meg görögül. Nem tudni, mire ment vele.
A társalgóban gróf Andrássy Manó magyarázgatta, hogy a gazdag embernek bajos megélni nálunk.
Mert hát olyan bolond ország ez!
Valahányszor ő vagy a barátai valami nagy parádéval rukkolnak ki, ez mindig szemet szúr a demokráciának.
»A minap is, a trónörökös lakodalma után, Eszterházy névtelen levelet kapott, hogyha egy bizonyos helyre le nem tesz húszezer forintot, hát agyonütik.
Éntőlem ugyanakkor nyolcezret követeltek.
Dühbe jöttem. Hogy hát engem csak ennyire becsülnek a gazemberek?
S azóta nem szenvedhetem a tolvajokat.«
