A T. HÁZBÓL [ápr. 29.]
A T. HÁZBÓL [ápr. 29.]
| »Már minálunk verbuválnak kötéllel. |
| Elviszik a szegény honvédet zsandárnak erővel. |
| Thaly Kálmán« |
[ápr. 29.]
Ez a Hazafi-Veray poézis csengett-bongott. S ehhez a poézishez teljesen megfelelő logika.
Tárgyalták ugyanis a csendőrlegénységről szóló törvényjavaslatot. Két miniszter interesszálta magát érte, Tisza és Ráday.
Az egyik el van törődve az úti portól, a másik el van kényeztetve az éljenzésektől. Mind a kettőnek kezében erősen dolgozott a plajbász. No, ebből, ha az isten is úgy akarja, még kerekedhetik is valami!
De legjobb lesz az elején kezdeni az ülést, a választásoknál.
Ugyanis a Baross kinevezése miatt támadt egy üres hely a jegyzőségben. Azt töltötték be ma, minél fogva az a kérdés vetődött fel a folyosón, hogy:
Mekkora úr a képviselőház jegyzője?
Hát bizony nem nagy úr, beszéli egy régi mameluk. Mikor még Huszár Imre öcsém volt a jegyző, egyszer elnéztem hozzá látogatóba korán délelőtt. Az előszobában azt mondja az inas, hogy még nem kelt fel, hanem már mindjárt fölébred; addig is azonban várjam meg a szalonban: már úgy is van ott valaki, aki várja.
Minthogy Ghyczy minisztertől vittem Imrének valami üzenetet, okvetlen beszélnem kellett vele. Elfogadtam tehát az inas indítványát azon módosítással, hogy menjen be és költse fel: míg felöltözik, megvárom.
A szalonban egy torzonborz bajusz mellé nőtt tüskés fej gazdája járt föl és alá pipázgatva. Sarkantyúja csakúgy hasította a szőnyeget. Első pillanatra fel lehetett ismerni, hogy vidéki táblabíró-maradvány.
Szótlanul üdvözöltük egymást, s szótlanul várakoztunk Imrére. Se nekem, se neki nem volt kedve beszélni. Egyszer azonban nagy sokára mégis megszólalt, merev szemeket vetvén rám:
– Hej, nagy úr volt ám ez valaha… nálunk otthon.
– Kicsoda? – kérdém önkéntelenül.
– Hát ez a Huszár Imre – sóhajtott fel, s azután megint elhallgatott. Furkált a kíváncsiság, meg nem állhattam, hogy ne kérdezzem:
– Hát mi is volt ő odahaza?
– Hogy mi volt? Hát első aljegyzője volt Komárom megyének. Úgy az… valóságos első aljegyző!
– Hiszen hova beszél, kérem, mikor most már az ország jegyzője!
– Ej, ér is az valamit – mondá egy megvető mozdulattal. – A megye, mindig megye marad. Maguknál itt Ghyczy is miniszter, nálunk meg csak másod vicispán lehetett.
*
Ez a vármegyei gondolkozás már tizenöt év óta meglehetősen elvesztette a színét, mint az öreg kelme, s ma már mindenki szerencsét kívánt Berzeviczy Albertnek a grádushoz.
Általában el lehet mondani, hogy a kormánypárton van egy erőteljes ifjú nemzedék, amely kezdi komolyan venni a dolgokat. Ez pedig az úgynevezett Csernátony-csoport. Az öregúr összegyűjti ezeket a kiválóbb fiatal elemeket olyan előszeretettel, mint a kanári madarakat, s ott röpködteti őket abban a kalitkában, amit »Nemzet«-nek nevezünk. Ez a csoport, mely a parlamentben is kezd magának tágasabb helyet szorítani, kinyúlik a közélet sok más rétegébe is, mindenütt látjuk őket dolgozni.
Egy bíztató jelenség a sok elszomorító között.
– Berzeviczy maga Szathmáry Gyurira szavazott – mondja valaki az olvasószobában. – De hogy ki szavazott Székely Elekre?
– Igazán érdekes volna megtudni.
– Az a legegyszerűbb – véli gróf Andrássy Manó.
– Kitűzök egy Raffael képet annak, aki bebizonyítja, hogy ő szavazott rá…
– Lehetetlen! Megválnál az egyik képedtől?
– Nem bíz én – mondja a gróf ravaszkásan mosolyogva. – Mert odatenném a föltételek közé, hogy ő maga Székely Elek nem pályázhat.
Most pedig ekképp leszámolván a választással és a szavazatokkal, térjünk át ismét a csendőrjavaslatra.
Hoitsy Pál van napirenden…
Hát bizony ez a Hoitsy is bíztató látvány a mi oldalunkon. – Kár, hogy nem lehet megsokszorozni. Mindössze még egy példányban van meg: Prónay Gáborban. Ezen a párton ők a jövő vezérei – Eötvös után.
Ha Bartha nem volna erdélyi, többet érne. Nem gyűlölné olyan nagyon az oláhokat, és nem szeretné annyira Ugront.
Mert az erdélyi emberből nehéz státusférfiúnak lenni éppen amiatt. Az erdélyi ember egész Európát az oláhoktól védi, s egész Európát erdélyi ember által szeretné kormányoztatni. Ami nem erdélyi, azt ő nem látja meg. Az ő gyöngeségeik az ő erényeik.
Az európai látkör azonban nekik nem kell. Bánják is ők, akármit csinál Bismarck vagy a muszka, csak az oláh pópákat húzatnák örökké nyársra.
De nini, hiszen nem az erdélyiek, hanem mint mondám, Hoitsy Pál van a napirenden.
Nyugodtan, szépen beszélt és logikával. A Ház legkiválóbb szónokai közé fog emelkedni nemsokára. Nincs benne annyi kifejezési erő, mint Barthában, nincs annyi név, mint Ugron Gáborban, sem olyan erős judicium, mint Eötvösben, de mindenből bír eleget s oly kellő arányban, hogy tőle méltán sokat várhat a párt.
Utána Thaly bicsaklott el megint. Ő zengte el a jelmondatul választott nótát is, mely után felkiáltott valaki:
– Fütyülje hát el… hogy hangzik!
A mamelukok örvendezve hallgatták a divatból kiment frázisokat, mert bizony van elég gyenge oldala a javaslatnak; meg lehetett volna azt támadni komoly argumentumokkal is.
– De hát az mégis borzasztó dolog, hogy ez a Thaly mindig ilyen – csodálkozott valaki a karzaton.
– Miért csodálkozik?
– De uram, egy akadémiai tag, egy tudós… mégiscsak lehangoló.
– Ej, Akadémia ide, Akadémia oda… Többet ad ő arra, hogy a választókerületében tartsák okosnak, hát ide már mindég úgy lép be, hogy a tudományát otthon felejti.
– De a Ház, uram, a Ház… itt, ennyi tömérdek okos ember előtt.
– Hagyja e1, kérem… Oda lát ön innen az előadói székig? Nézze meg Tischler Vincét. De jól nézze meg. Ez jót fog önnek tenni. No, ugye mondtam? Ön már is élvezetet talál a Thaly előadásában, nemde, uram?
