A T. HÁZBÓL [máj. 1.]
A T. HÁZBÓL [máj. 1.]
Tudtam, mindig reménykedtem én abban, hogy Tischler Vince egykor még nevezetes lesz, de már azt sose hittem volna felőle, hogy lesz idő, amikor ő ugrasztja szét a parlamentet.
Éspedig anélkül, hogy királyi jogokat gyakorolna. Mert ezekkel nem virtus.
Hát úgy volt ez, hogy Tischler Vince nem szokott járni esténkint a »Katakombák«-ba (mert most már ez a tanya, nem a »Kék Macska«), szorgalmasan dolgozgat otthon, a múlt éjjel is készített egy rettenetes jelentést.
Mikor felébredt reggel, megtapogatta magát egész hosszában, hogy meg van-e még. Megvolt. Hirtelen magára szedte a ruháit, melyeket külön gyárban szokott öntetni, s elment újságokat olvasni a kávéházba, hol a kellner mindig a »Slovenszke Noviny«-t teszi eléje legelőször.
Az újságokból megolvasta, hogy Győrben két pandúrt agyonütöttek.
– Milyen szerencse – dünnyögé –, hogy már nem őseink állították fel a csendőröket. Mert akkor most már két csendőrt ütöttek volna agyon a cigányok!
Azután jókedvűen kezdte dúdolgatni:
»Nem ütik a zsandárt agyon,
Sajdaridi rozmaringom, galambom.«
Sajdaridi rozmaringom, galambom.«
Ezen államférfiúi ötlet, hogy a halasztással íme két zsandárt gazdálkodtak meg az országnak, arra indította Tischler Vincét, hogy egy »pálinkás jóreggelt« mégyen kívánni a honvédelmi miniszternek, hóna alá szedvén az előadói iratokat és a megírt jelentést; az időből úgyis kifutja, mert a Ház még csak egy félóra múlva ül össze, s akkor is először még az adókezelési javaslat két utolsó paragrafusát rágja meg. Eltart az öreg délig is. Hisz azóta már megint pihent erőben van a két nagy szakáll!
Szólt és elindult Rádayhoz, hogy egyúttal aláíratja vele a jelentést is, amit az éjjel elkészített.
Az ajtónálló mérgesen ránézett és megfenyegette:
– Itt tilos a kéregetés! – mondá.
– De nem kéregetni jöttem…
– Pedig leégett embernek néztem az urat, olyan jó síró arca van.
– Jelentsen be őexcellenciájánál.
– Mit mondjak?
– Hogy Tischler van itt.
– Ej, most nem lehet – szólt az ajtónálló elutasítólag. – Majd megigazíthatja déltájban, ha őexcellenciája itthon nem lesz.
– Hogy mit igazíthatok meg?
– Hát az íróasztal megdagadt fiókját.
– Kihoz a türelemből. Nem vagyok én asztalos. Én országos képviselő vagyok. Őexcellenciájának az utódja.
– Hát mért nem tetszett mondani?
Ilyen nehezen jutott be hősünk a miniszterhez. Ki felette el volt foglalva, az újonnan kinevezett tisztek tisztelgését fogadván.
– Elhoztam a jelentést, kegyelmes uram!
– Nem olyan az, mint a leves, Vince fiam, hogy félni kellene a kihűléstől. Majd aláírom… De látod, nyakamon vannak a generálisok.
Vince egy félóra múlva megint türelmetlenkedni kezdett. Hogy így, hogy úgy, a Házba kellene elmenni.
– Nem szalad az el, ne búsulj, majd én is veled megyek, hű mamelukom.
Együtt menni a miniszterrel. Ez is ér valamit! Hátha még nyitott kocsin mennének!
Tischler leült, de nem volt nyugalma, százszor is kihúzta az óráját.
– Már féltizenegy, kegyelmes uram!
– Ühüm! Most körülbelül Földes módosít, ne búsulj.
A kardok ezalatt folyton csörömpöltek kimenet, bemenet. Már maga a miniszter is elunta:
– Ha tudtam volna, hogy oly hosszan tart, kevesebb generálist neveztem volna ki az idén!
Tischler minden neszre megrándult. Feszelgett, fejét vakarta, majd idegesen járt fel s alá. Valami kínos nyomás nehezedett a lelkére. A tót népnek csodálatos előérzetei vannak.
– Ugyan, ne mozogj, jó szolgám, Vince… Hiszen nem lehet ott nélkülünk akasztás!
Lőn tehát, hogy immár tizenegy felé járt az idő, amikor elindulának az országházba, s amerre csak mentek, s ahol csak rozmaring virág nyílt, az ablakokban szép leányfejek mosolyogtak a két siető daliára.
Végre odaértek nagy lihegve, ahová tartottak. Tischler futott előre.
A Sándor utca egész zajtalan.
– Rossz jel – dünnyögé Tischler.
A kapus nem volt ott az ajtóban. A fogasokon egyetlen kalap sem.
Szent isten mi történt?
– Hej, teremőr! Mi van itt? Hová lett az országgyűlés?
– Eloszlottak, kérem alássan!
– Dehát mért oszlottak el?
– Nem tudhatni, kérem alássan… hanem hát úgy hallottam félfüllel, hogy ím mert az excellenciás Tisza úr ideát vagyon a Múzeumban, mind átmentek oda a képviselő urak is vizitbe.
– No, mi baj Vince? – kérdi az előjövő miniszter.
– Elkéstünk, kegyelmes uram! Úgy látszik nélkülünk fogadták el a javaslatunkat.
– Az borzasztó lenne! – szólt Ráday elgondolkova.
De nem így történt, hanem úgy, hagy ma Tisza el lévén foglalva a főrendieknél (meleg nap lehet ott, két nap óta tele van a város jóízű főispáni ábrázatokkal, minden harmadik ember főispán Pest utcáin), előre látható volt, hogyha ő kihúzza a lábát, megint veszedelem lesz.
Lett is. A két hiányzó paragrafust az adójavaslatból hirtelen letárgyalták. Földes véletlenül rekedt lett, Győrffy Pető pedig elérte célját: a »Styx« kiadta az arcképét. Erdélyi embernek elég ennyi!
Tehát a csendőrökről szóló javaslat következett volna, mikor az éles szemű Madarász felfedezi, hogy nini, hiszen se Ráday nincs itt, se Tischler.
– Pap nélkül nem misézünk! – csinálta Madarász a hangulatot.
Szegény jó Bedekovich, ki árván ült ott a piros széken Szapáry mellett, egész fülig pirult erre a nagy szégyenre…
Nem azt szégyellte ugyanis, hogy azok nincsenek itt, hanem hogy ő itt van.
– Nincs előadó. Nincs miniszter! – kiáltozták a szélsőbalról.
Mit csináljunk? – töprengett Szapáry, s felfüggesztetni kérte öt percre az ülést. Addig tán át lehetne üzenni Tiszának a Múzeumba s rnegkérdezni, mi a teendő?
De a felfüggesztésbe se egyeznek bele az ármányos ellenzékiek.
Kelletlenül dörzsölte a homlokát, s szeme révedezve kereste az ajtót, hogy hátha jönnek, hátha jönnek.
Szomorúan sóhajtott fel:
»Hej, csak akkora kis Tisza lenne itt most, mint a kisujjam!«
S íme az isten meghallgatta mindjárt. Felállott Tisza László. Ejnye no, hát él még ő is?
László úr felállott, s merészen kinevezte Csiky Kálmánt a Tischler helyettesének.
S az, mint illő egy igaz mamelukhoz, ha a legkisebbik ura rendeli is, nyomban előugrott, és a mellét verte.
– Igenis, én vagyok a helyettes előadó.
– Hol az írásai? – kiabálták a szélsőbalról.
Nosza egy perc műve volt, összekapkodni a padokról egy nyalábnyi írást (ott volt azok között a mai Pesti Hírlap is), s felmutatni a békétlenkedő tömegnek.
– Itt az akták!
– Ugyan ne szóljon! – zúgtak az elkívánkozók, s a jó öreg Péchy végre is kénytelen volt bezárni az ülést, melynek matériája a Tischler Vince fejében és hóna alatt rekedt.
Hej Vince, Vince! De ünnepelt derék hazafi is leszel te ezért odahaza, hogy most már egy egész nappal később lesznek meg a zsandárok!
