A T. HÁZBÓL [ápr. 3. ]
A T. HÁZBÓL [ápr. 3. ]
Mintha rég nem látott ismerős tájékra vetődik az ember, olyan boldognak érzem magamat, hogy megint itt ülhetek a folyosón.
Körülöttem az ismerős fák, cserjék, tusk… akarom mondani, körülöttem az ismerős képviselők, Prileszky a zöld turi süvegben, Komjáthy legényesen piros rózsával a gomblyukban, Isaak Dezső a fényesre kisuvickolt csizmáiban, most is úgy néz ki, mint egy »örökös vőfély«. Minden mosolyog, örül, mindenen rajta van a tavaszi napfény, még azon az ezüstrojtos fekete zászlón is, melyet a lágy szellő lenget odakünn…
Teleki Géza gróf csak az imént érkezett a vonatról, ő most a legszívesebben hallgatott szónok itt künn, mert ő a csángókkal jött egy nagy darabon az éjjel.
– Mindenütt kitűnően fogadják – beszéli. – Annyi szalonnát, bort hoznak nekik az állomásokon, hogy mind gyomorhurutosnak eszi magát, s mikor hozzányúl az ember valamelyiknek a testéhez, hát annyira tele van szíva borral, hogy szinte csicsog az érintésre. És a vasúti tisztviselők, az állomásbeli kellnerek is mind fanatizálva vannak már a megváltás művével.
Debrecenben nem bírtam ételt kapni, mikor aztán magam vettem magamnak a konyhán, s elmenetkor fizetni akarom, rámrivall a kellner durván:
»Hagyjon az úr békét. Fizet, amikor fizet. Most nem érek rá. Nem hallja az úr, hogy ott egy csángó szólít?«
S elrohant, mint a vihar, hogy kiszolgálja a csángóját, ki per »ételes uram« szólingatta. Egyszóval sehogy sem fizethettem. A vonat háta mögé néhány külön kupét csatoltatott az állomásfőnök, ahová a szörnyen szaporodó »kollációt« rakják.
De a csángó elbeszélésnél is sokkal nagyobb szenzációt okozott, hogy Verhovay új frizurával köszöntött be a Házba. Haja rövidre nyírott, s simán tapad oda halántékaihoz, mint az öreguras parókán. Senki többé meg nem ösmerné így!
Ez pedig nem közönyös dolog a »Bolond Istók«-nak vagy a »Borsszem Jankó«-nak. Mert most már a kliséket újra metszheti Polónyi Géza.
De Verhovaynak nem ártott a formaváltozás. Ha vannak emberek, akik minden rendszer alatt följebb mennek, Verhovay azok közül való, akik minden párbaj után megfiatalodnak.
De tekintsünk be a Házba is már, ha itt vagyunk, habár panaszkodnak a folyosón, hogy rossz, fojtó levegő van odabenn. Bizony meglehetős gyéren vannak benépesülve a padok.
Akik eljöttek is, azok is arra jöttek el, hogy a jó öreg Péchy ültette fel őket a múltkori mondókájában, jelezvén, hogy »rendkívül fontos ülés lesz«.
Persze csak fogás volt, hogy becsődítse az embereket, kik a húsvéti tojások és a sonkaszeletek tömegében könnyen elfelejtik, hogy édesebb annál a Kék Macska húsa idefent Pesten.
A kis Kemény János elnökölt. Akár egy gnóm király, úgy ült ott a trónuson. Összeszorított kis körte képe éppen nem fejezett ki méltóságot, de arra nem is igen volt szükség a mai beszédekhez.
Aztán különben is nem ünnepeltek itt senkit úgy, mint az én »tót szerecsen«-emet, Baross Gábort, ki körül egész udvar képződött a hajdani pajtásokból.
Megnézték elülről és hátulról, oldalt, szemét, fülét, orrát (Azon át csurog bele a kegy a magasból), s sehogy sem bírtak hozzá szokni, hogy immáron e részletek egytől egyig egy méltóságos úrnak az ő elválaszthatlan tartozékaivá lettek.
Ott kezdték pedig a munkát, ahol elhagyták, a középtanodai javaslatnál.
Az előadói székben még mindig ott ül Szathmáry Gyuri, de már megöregedve. Pedig még fiatal korában ült bele.
– Kitavaszodott, Gyuri! – incselkednek vele.
– Látom… – feleli szomorúan – a Mészáros beszédjéből.
No de Mészároshoz még nagy ugrás Herman Ottótól, habár egy várost képviselnek is, mégpedig jellemzően, mert Herman hasonlít a csukahalhoz, Mészáros arca pedig valóságos paprikás, ha beszél.
A sorrendet követve Hermanról kell szólanunk előbb. Mert Herman ma is eredeti volt. Belekötött a kalendáriumokba, támaszkodva egy olyan rendeletre, amit a tridenti zsinat hozott.
– Nem gilt! – kiáltja bele Kőrösi Sándor, kit Tisza Kálmán egy kézszorítása egész mai napra elméssé tett. – Debrecen nem volt ott!
A tridenti zsinat ugyanis azt határozta, hogy Boldogasszony napját mikor kell megünnepelni, s ez az ünnep mára esnék, s ha benne volna a naptárban, ma nem volna ülés, s ha ma ülés nem volna, Kemény János sem elnökölne… és tovább menve a logikai fonalon, Herman Ottó se beszélhetne…
Honnan, honnan nem, előgurul erre Göndöcs apó, s felszólal ő is amellett, amit váltig állított, hogy az összes ünnepeket át kellene rakni vasárnapokra.
»No iszen kikapsz ezért, Benedek, a püspöködtől!«
S míg e szent dolgok folydogálnak ilyen szépen, azalatt valami hóbortos fej elhíreszteli lassacskán, hogy Spanga, az üldözött Spanga, ott van a karzaton, s édesdeden hallgatja a. vitát.
Minden szem a karzatra fordul. Nem Spanga az – mondják némelyek –, ámbár hasonlít kissé hozzá. Mások ellenben haboznak.
– Nem lehetetlen, hogy ő? – szól az egyik képviselő.
– Föl lehet tenni róla – mond egy másik.
– Azazhogy nem is annyira róla, mint inkább a rendőrségről.
Végre is bebizonyul, hogy nem Spanga. S kisül, hogy egy »jó apa« csinálta az egész izgatottságot cselből, mivelhogy fiatal szép leányát ma hozta fel a felesége első ízben »mutatóba« a karzatra, virtus volt hát mesterségesen odafordítani a közfigyelmet.
De a szép leányzónál is szívesebben látott vendég volt ma Falk Miksa. Már hónapok óta nem jelent meg a Házban betegsége miatt. Sokan siettek üdvözölni az »öreget«.
Semmi változás nincs rajta, csak a haja lett megint kevesebb. De ő különb legény Sámsonnál, mert az ereje nem ment el a hajával.
Sőt ő öregségére szilajodott bele, tavaly Edelsheim-Gyulayt vágta földhöz, az idén Andrássyt gyűrte le…
Ő az egyetlen mameluk még, aki néha megharagszik. Kár, hogy nincs még vagy száz példányban, s hogy folytonosan új bőrbe lehetne bekötni.
De most jöjjön az első §. Mert hiába, legnehezebb a kezdet. Az első paragrafust még maga Trefort szoptatja meg, mint az úri anya az első gyermekét.
Hosszan beszél… de hogy mit beszél, senki sem hallgatja, csak Szász Károly, ki az írói karzaton van elragadtatva a kegyelmesnek beszédje által, bólongat a fejével, izeg-mozog, amiből minden okos ember mindjárt megértse, hogy őneki is része van ebben a beszédben…
Utána Mészáros Nándor áll fel. Ominózus csend és mély fölháborodás, Herman Ottó szétnéz, s odamegy közvetlen Mészáros mellé, leül Beniczky Gyulához és tölcsért csinál a tenyeréből.
Mészáros látja e figyelmet, s csupa merő udvariasságból az egész beszédet Herman Ottónak mondja el. Egy szív, aki megérti őt, egy fül, amely meghallgatja őt. El volt érzékenyedve.
Mikor a szegény Herman végighallgatta, mogyorónyi izzadtság-csöppek gyöngyöztek végig arcán. Ki volt merülve az összerogyásig.
– Mit szólsz hozzá? – kérdék.
– Azt – lihegte –, hogy nagy hálával tartoztam eddig Szegednek… de most… most már örökre kvittek vagyunk!
