A T. HÁZBÓL [ápr. 4. ]
A T. HÁZBÓL [ápr. 4. ]
»Tisztelt környék! – szólt ma Németh Berci a körülötte ülőkhöz, elhelyezkedvén a szomszéd padok egyikében. – Ma Halász Géza fog beszélni. Tehát ma van április elseje. S mivel ma van április elseje, hát elmondom nektek azt a bolondságot, amit éntőlem kérdezett a kellner, hogy ím most húsvétkor szobát váltottam egy helyütt. Azt kérdezte ugyanis: “Hány személyre fűttessek be, nagyságos úr?” Oh, te oktondi! – rivalltam rá, pedig nem volt igazam, tisztelt környék, mert hallottátok, mit mond Tomy az elnöki székről? Azt mondja, hogy benyújtja az Olay Lajos megbízólevelét. Lesz most már itt ecet olajjal, s én is bátran megkérdezhetlek benneteket, hogy most ugyan hány személyre kell már kiszellőztetni a Házat? No de “sapientis pauca”. Nem akarok előre galibát csinálni.«
Pedig hát kár volt Berci bátyánknak Halász bátyánk alól rángatni a gyékényt, mert Halász éppen a »Berci iskola« szellemében kanyarította ki dikcióját, élcelkedve elméskedvén a német nyelv ellen, de a görögöt (Trefortpolust) ütötte, aki német stílusban sürgönyzött a királynak.
Mindamellett a görög nyelvre azt mondja a bácsi, hogy arra nincs semmi szükségünk, a németről azonban elösmerte, hogy néha hasznát veszi az ember.
Szász Károly az írói karzatról hallgatja e színméz bölcsességet, s eladomázza ott mindjárt, hogy a Géza bácsi észjárása a görög és német nyelvről hasonlít az egyszeri ember feleletéhez arra, a kérdésre: »Mire van nagyobb szükségünk, a napra-e, vagy a holdra?«
»Természetesn a holdra – mondja az –, mert a nap nappal jár az égen, s akkor úgyis világos van, de éjjel a hold nélkül egészen sötétben maradnánk.«
Amiből az következik persze Szász Károly szerint, hogy mind a kettőre nagy a szükség.
– Hanem azért – mondja Móricz Pál –, mégis legtöbbet ér a nyelvek között…
– Melyik?
– A füstölt sertésnyelv – véli Pál úr.
Szerencse, hogy a Ház nem maradt meg a Halász beszédénél, de szerencsétlenségére átvitte az idő kereke az Éles Henrik beszédéhez.
»Henrik« úr az egyetlen »Henrik« a képviselőházban. Politikai szereplése akkor érte tetőfokát, mikor őrá bízták a Hieronymi-bankett rendezését. De a szakács elrontotta az ételeket e banketten, s Éles fényes karrierje megakadt.
Mai beszédje alkalmával is azok zavarták maliciózus közbeszólásokkal, akik akkor részt vettek az ebéden. A rossz beszédet megbocsátják Magyarországon mindenkinek, de a rossz ebédet soha.
Különben nem is volt az olyan nagyon gyatra beszéd. Hallottam már én annál rosszabb beszédet, de az igaz, hogy csak Kemény Gábortól.
Legcsúnyább mameluk tempó az volt tőle, hogy az istennek erőnek erejével még egy napszámot igyekezett szerezni. Ugyanis hét napra tette a világ teremtését. Pedig csak hat volt. A hetedik napon megpihent, s akkor gondolta ki a minisztertanácsosi hivatalt a mamelukok számára.
Polemiát is kezdett Éles Henrik a teremtés ellen, hogy hát miképp lehetett világosság az első napon, ha a nap és hold csak a negyedik napon lett teremtve?
Forgós teremtette! Mégiscsak valami az, hogy ezt a félszeg ellentmondást egész Éles Henrikig még nem vette észre senki!
Különben ellene van a görög nyelvnek, mert olyan az már, mint a régi bronz lámpák, melyek világítanak még, de a modern lámpák már sokkal jobban.
S végül, hogy ezt argumentálja is, a szeme fehérjét felfordítja, s Mekka felé… akarom mondani Tisza felé fordított arccal elszavalja a következő görög klasszikus idézetet:
Ek nefeleisz fereteisz chioros menos éde chalodzes
Bronté dék lamprás aspherotesz feretisz.
Hű fordításban ez így hangzik:
(El ne felejts füreszteni kegyeidben
engem, ó édes, hallod ezt?
A bronz lámpa ha nem világít is, csak te szeress!)
engem, ó édes, hallod ezt?
A bronz lámpa ha nem világít is, csak te szeress!)
Nem mondom meg, hogy ki fordította, mert mindjárt fülön fogják akadémiai tagnak. Szász Károly még mindig ott leselkedik a karzaton, hogy hol fogjon meg egy új tagot (lévén a tagajánlások ideje), de úgy van vele, mint az egyszeri cigány, kinek a legszebb gyereket kellett volna megkoszorúzni, s végre úgy találta, hogy nincs sehol a világon olyan, mégiscsak legszebbek otthon az ő tulajdon rajkói.
No de ne vicceljünk Szász Károlyra, mikor olyan kövér falat van itt, mint Göndöcs Benedek, aki legjobban tudván a teremtés sorrendjét, folyton korrigálja Éles Henriket.
Miközben híre támad, hogy Spanga Pált elfogták. Most nincs szenzációsabb név, mint Spanga Pál.
Ilyenkor hiába kel fel Mocsáry Lajos. Most tán Móricz Pált is szívesebben hallgatnák, mert denique mégis legalább Pál.
Mit, elfogták Spangát? De már erre kirohan Göndöcs, Roszival István. S kirohan mindenki, aki érdeklődik a dolog iránt a folyosókra. S ki ne érdeklődnék Spanga iránt? Mit, elfogták? Lehetetlen. Ki mondta? Honnan tudjátok? Ki fogta volna el? Hol a pokolba akadhattak rá?
– Hogy hol? – beszéli Németh Berci, aki szereti felültetni az embereket. – Csodálatos módon, kedveseim! Hát képzeljétek, beállott a gazember tegnapelőtt rendőrnek. Thaisz felvette. A fickó egészen jól érezte magát ott, s ő is Spangát fogdosta két nap óta olyan ügyesen, hogy ma Thaisz vállon veregette az imposztort, és megcirógatta az ábrázatját. S ez okozta vesztét. Mert amint simogatni kezdi, hát lehull róla egy festett vékony hólyaglemez, s ez alul egyszerre előtte áll a Spanga Pál ábrázata.
Németh Bercinek persze senki se hiszi az ő igaz történetét, pedig bizony lehet benne valami. Kisül, hogy vak lárma volt az egész, de azért a Mocsáry beszédét már mégis megölte Spanga: a honatyák mind ott maradnak a folyosón, hol óriási füst kékmacskák közt folyik a hangos triccs-traccs, ahol pedig ott áll a táblácskákon:
»A folyosón dohányozni és beszélgetni nem célszerű, mert a füst és hang a tanácsterembe hatolhat.«
Pedig arra kellene vigyázni inkább, hogy a tanácsteremből ne hallassanak ide a hangok!
A tisztesség immár azt követelné, hogy a mai ülésről ne írjak többet, de hát mit tegyek akkor Lánczy Gyulával?
Uraim! Hiszen ez a Lánczy Gyula sokkal nagyobb ember, mint amilyennek el tudja magát hitetni. Legyenek önök jók. S ne nézzék azt, hogy sokkal nagyobbnak teszi magát, mint amilyen.
Ha ő megereszti is a rőföt, mért ne maradhatnánk mi objektívek?
Okosan, röviden, kereken a magasabb szempontból beszélt. Sok okos dolgot mondott, éspedig mulatságosan, érdekesen. Gesztusai is egészen megfeleltek a beszédje szerkezetének: olyan formán esett az ki, mintha staniclikba gyűrve dobálná tapasztalatait…
– Csak azt nem szeretem – jegyezte meg szavaira Szontagh Pali a tömérdek idézetekre célozva –, hogy nagyon sok embert szólít segítségül. Az rendesen a gyenge ember szokása.
Lánczy után Herman rázta meg sörényét, s felállt a görög nyelv ellen.
Mikor Herman beszélt, lélekszakadva szalad hozzám egy képviselő a rosszabbik oldalról.
– Vette ön észre, uram?
– Mit, kérem?
– Hogyan, nem látta?
– Mit, kérem?
– Azt, ami történt. Hallatlan dolog! Húsz esztendeje mézem már, de még sohasem láttam. Ma először…
– De hát mit látott, kérem?
– Nézzen ön oda. Nem látja?
– Nem én!
– Oh, uram… uram… Irányi elnevette magát… még most is nevet… ni… nézze, nézze…
– Hát bánom is én, hadd nevessen…
– De uram… hisz akkor önből sohasem lesz államférfi, ha ennek a jelentőségét föl nem fogja…
– Hát mi ennek a jelentősége?
– Az, hogy valami borzasztó fog ma történni.
– Ön babonás! – szóltam nevetve a t. képviselő úr naivitására. – Micsoda borzasztó történhetnék most? Csak nincs tán szólásra följegyezve Biassini Domokos?
Pedig igaza volt. E nevetés Irányi ajkain felkölté az istenek bosszúállását. Vagy öntudatlan jelenség volt, valamely csoda, aminő a természetben szokott előfordulni szokatlan események hirdetőjeképpen.
Hallgatja, hallgatja a szemérmetes férfiú édes andalgással Herman Ottót.
S íme, mi történik? – Egyszerre csak egy rettenetes mondat csattan ki Herman szájából, s mint egy harangnak eldobott nyelve megüti Irányi füleit.
– Jaj! – szisszen fel Irányi, és arca lángba borul.
Mi volt az a mondat? Hogy mit csináltak a görögök? Jaj, jaj!
Megmondjam? Ne mondjam?
Nem mondom meg, mert engem az asszonyok is olvasnak, s szeretném már őket egyszer megharagítani. Hát nem mondom meg.
Hanem bezzeg rohant is haza felháborodva Irányi, s rögtön fölkereste az inasát:
– János, kérem, én beteg vagyok… oda vagyok… hasonszenvileg akarom magam kikúrálni, legyen oly szíves, menjen a Népszínházba. .. és váltson nekem egy jegyet, hanem az első padba.
