A T. HÁZBÓL [ápr. 6. ]
A T. HÁZBÓL [ápr. 6. ]
vagyis
APPONYI GRÓF ÉS A BÁRÁNYOK
[ápr. 6. ]
Csip-csup dolgok ezek már a tegnapi nagy összeröffenéshez képest!
Egy nagy csatatér a mező… A sebesültek még nyújtogatják ugyan a karjaikat, még rángatóznak a lábaikkal, de már semmire se mehetnek.
Göndöcsöt az éjjel annyira megnyomkodta a lidérc, amiért a klasszikusok ellen dolgozott tegnap, hogy ma aztán megjavult, s egész erővel nekidőlt, hogy jól van hát, isten neki, akkor a másik klasszikus nyelvet, a latint pedig vigyük be a reáliskolákba… ez legalább eredeti lesz.
Hanem Móricz Pál, az már elült… a hellének tomboló győzelmi zajgása egészen elkeserítette a mai napra. Szeidlitz pulvereket vett be folytonosan a háznagyi szobában.
Legjobban járta meg Odescalchy, aki elhozta a csángókat, aztán hazajött görögnek. Bizony csak sokon megy az ember keresztül egy életen át!
Néminemű elevenség csak a nemzetiségi §-nál volt. Wolff, Zay és Mocsáry Lajos nemzetiségiek el akarták magukat prüsszenteni még egyszer. Conducat sanitati!
Általában rettenetes unalmas, hosszadalmas lassú lefolyású ülés volt, melyet nem érdemes megviccelni se.
Mindenki elálmosodott. Az öreg Prileszky bácsi kiment a folyosóra, s ott összegyűjté maga körül hallgatóit.
Fejébe nyomta a zöld kalapot. Valaki cigerettákat osztogatott szét.
Prileszky nagy füst-macskákat eregetett a levegőbe, aztán így szólt:
Most olyan mesélős idő van, gyermekeim I Üljetek körbe. Mondok nektek egy igen szép mesét. De kérdezzük meg előbb, ki beszél odabenn?
– Apponyi Albert!
No, hát akkor éppen őróla mondok egy mesécskét és a kis bárányokról. De hát csend legyen, gyermekeim. Hallgassatok!
Most húsvét előtt történt egy ködös reggelen. Bizony nem emlékszem hányadikán. A pénz fölvevés előtt-e, vagy a pénz fölvevés után-e? Hanem iszen mindegy. Egészen mindegy, gyermekeim.
Hát, mint tudjátok, a keresztények is szeretnek vért ontani húsvétkor. Az ártatlan bárányok vérét. Lelketlen kereskedők országszerte összeszedik erre az időre a kedves kis korán ellett állatkákat. S a sakterek aztán ezeken a báránykákon teszik le az érettségi vizsgát.
Mondom, egy reggelen éppen reggelizni sietek. Harapni lehetett volna a ködöt, de én borjúpörköltre vagyok rászokva. Ezt az egy államférfiúi sajátságomat nem bírom levetkőzni, még delegátus koromban sem.
Amint megyek, mendegélek a kávéházam felé, hát egyszer csak látom kimagaslani egy csoportból Apponyi Albertet a Váci körúton.
Asszonyok, kufárok, kupecek, sajátságos öltözetű emberek veszik körül a nemes grófot, ki rettentőn ágál a kezeivel, s kézzel-lábbal igyekszik magát megértetni tótul.
Kéjesen rezegtették meg füleimet a hazai édes hangok még ilyen rossz dialektusban is. Könyörgőknek, szomorúaknak tetszettek nekem e hangok, de nem értettem belőlük semmit. No, ez szegény, gondoltam magamban, ugyan sohase lesz a »Matica« tagja Turócszentmártonban ezzel a stílusával!
Megvallom, könyörgő, panaszos hangja azt a benyomást tette rám, hogy valami baja akadt szegény Albertnek a tótokkal, s mostan bocsánatot kér tőlük, s életemben először történt velem, hogy meggyorsítottam lépteimet.
– Szervusz, Albert! – kiáltám odaérve. – Mit csinálsz te itt?
A gróf megfordult, s örömragyogás festette meg arcát látásomra.
– Jó, hogy jössz. Te tudsz beszélni velük. Engem nem értenek meg… vagy hogy nem akarnak megérteni – tette hozzá szomorú melankóliával.
– Nos, mi a baj?
– Hát nem látod? – szólt fölháborodva, s hosszú kezével az országútra mutatott.
Odanéztem, de a köd s még inkább szemeim miatt nem bírtam kivenni, mit mutogat. Valami magas, sötét tömegeket láttam ugyan az úton, túl a lóvasúti vágányokon, de azok úgy tűntek fel nekem, mint egymás sorjába rakott szénakazlak.
– Rosszak a szemeim, barátom. Hát mi az ott?
– Hogy az mi? – kiáltá Apponyi. – A legnagyobb barbarizmus, barátom, ma a XIX. században… Embertelenség, nevetségessé tétele minden humánus törekvéseinknek. Ezeknek a pogányoknak nincs érzékük… hiszen az igaz, hogy nem bírom úgy a nyelvet, de mégis meg kellene érteniök, mire kapacitálom őket, ha csak egy csöpp szív volna bennök… de nincs, nincs… pogányok ezek.
– De hát kik? Ezek az emberek, akik itt állnak? Ezek a jámbor tótok? Hát mik ezek tulajdonképpen?
– Ej, hát báránykereskedők. Fölháborodik bennem minden érzés, mikor erre menve megláttam, hogy ezeket a szegény ártatlan báránykákat hogy kínozzák… Nézd, nézd, valamennyinek kilógatják a nyakát a kocsi rekesztékeken át… a nyelvecskéjük is ki van öltve… irtóztató… irtóztató!
Most csakugyan magam is kezdtem észrevenni, hogy bárány-szállító tót társzekerek azok, aminőket százával láthat ilyenkor az ember.
– Hát szóba álltam velök – folytatja Apponyi, mialatt közelebb értünk a szekerekhez –, kértem őket, rimánkodtam nekik, de csak összemosolyognak, és úgy tesznek, mintha süketek volnának. Hanem már most jó, hogy te is jöttél, eszközölj ki valami enyhítőbb eljárást a kis boldogtalanoknak, hogy jobban érezzék magukat…
– Ne búsulj, Albertkém. Nem kell azoknak protekció. Jól érzik azok magukat egészen! Nem cserélnének már azok a püspökkel sem!
– Hát te is? – riadt fel Apponyi méltatlankodva.
– Mert hát azok már egytől egyig néhai bárányok, édes fiam.
– Meg vannak ölve? – kiáltá csodálkozva.
– De meg ám, valamennyi, hiszen azért lóg le a nyakuk…
– Lehetetlen!
Odaszaladott, s izgatottan tapogatott meg nehányat.
– Igazad volt – szólt aztán restelkedve. – Ki hitte volna? Persze, persze. De nekem úgy látszott… azt gondoltam…
– Hja, kedves Albertkém, nagy különbség van a látszat és a valóság között., vagyis az elmélet és praxis között.
No, gyerekek… ebből a történetből levonhatjátok a tanulságot. Nekem, valahányszor beszélni hallom Apponyit, mindig eszembe fognak jutni a bárányai.
S mielőtt helyeselném, amit állít, előbb mindig meg fogom tapogatni, amit állít, ha ugyan van-e benne élet?
De már elégett a cigarettám. S Péchy barátom is csenget odabenn. Úgy látszik, Urunk kezd szólni. Menjünk be, gyerekeim, mert mi vagyunk az úgynevezett »zajos helyeslés«.
