A T. HÁZBÓL [ápr. 5. ]
A T. HÁZBÓL [ápr. 5. ]
vagy
A 3-DIK § VISZONTAGSÁGAI,
vagyis
A GÖRÖGÖK ÉS A SZKÍTÁK
[ápr. 5.]
Kezdjük a mai ülést, ahol a tegnapi ülést elhagytuk, Irányi Dániellel.
Annyira érezte a tegnapi Herman-féle mondat rossz szagát, hogy nem ült a Herman környékére, hanem átment a túlsó oldalra, s ott foglalt helyet valahol a Csernátony tájékán.
Hanem azért a világ éppúgy forgott azért, mint tegnap, mégpedig a 3. § körül.
Valóságos görögtűz mellett folyt le a vita. »Alloi men ratheoi the kai aneres hüpokorisztai«.… Az akadémikus hellének mind ott ültek, és drukkoltak a karzaton, s mind meg van hízva. De bizony csak tanuljuk a görög nyelvet, ha ilyen hájakat lehet vele produkálni!
Ámbátor e kövér hellének ázsióját nagyban lohasztotta két szinte tömött szittyának felpáncélozott dühe Hellász ellen, az egyik a »glaukopos« Göndöcs Bence, a másik pedig a »politroposz« Móricz Pali.
E két státusférfiú szörnyű Éles Henrik-i magatartást foglalt el a görög nyelv tanulása ellen, s még a folyosókon is izgattak nagy erőfeszítéssel ellene.
– Nézzetek ide, szógám – mondja Móricz Pál. – Rólam vétessék példaadás. Én sohase tanultam görögül, s fikom adta, mégis megbírok egzisztálni a nyáj körül.
Göndöcs pedig így kapacitált:
– Salvavi animam meam. Én tanultam is görögül, s mégse tudok. Móricz Pali nem tanult, s mégse tud. Világosan látszik hát ebből, ki járt jobban kettőnk közül.
Hanem ezekkel az argumentumokkal nehezen szédítettek el valakit, mindössze gróf Teleki Gézát ejtették némi habozásba…
– No, ugye a görög ellen szavazol, Géza?
– Éppen azon gondolkodom magam is, de…
– Micsoda »de« lehetne itt?
– Hát az, hogy a feleségem görög leány lévén, a kis hároméves gyermekem már most is úgy beszél görögül, hogy egész nap a nagy Komundurosz beszédeit szavalja… isten nyugosztalja meg szegényt! Hát mondom, az én fiam már tud görögül; eb ura fakó, tanulja meg hát a többi is!
– Rosszul okoskodol pedig, Géza! – inti Móricz Pali. – Inkább ne tanulja a többi gyerek. Hiszen a te fiad akkor marad meg raritásnak.
Meghökkent erre Teleki Géza.
– Hüm! Mondasz valamit, Pali. Ez megzavar… Ez már államférfiúi griff benned. A talentum mégiscsak talentum. No, már erdélyi ember nem fundál ki ilyet soha., még ha görögül tud is. Meggondolom a voksot, Pali.
S hamleti tűnődéssel és Nagy Imre-i léptekkel ballagott odább.
A vitát Vidovich kezdte s Móricz Pali végezte, de az alfától az omegáig még igen sok vatta jött közbe.
Mészáros Nándor ma is szerencsét próbált, s ma több sikerrel. Kézzel-lábbal dolgozott a görög nyelv mellett, s olyan is volt utána, mintha meleg fürdőt vett volna, míg a Ház megfordítva, mintha zuhany alatt lenne.
Nem is igen hallgatta senki, pedig több figyelmet érdemelne, mert jóakaratú ember, aki kevesebbet mutat, mint amennyit tud. S ez nagy érdem. Hiszen az ellenkezőjét szidjuk mindég.
Hanem iszen segítettek őrajta is az istenek, kikkel a görög mítosz megnépesíti az Olümposzt, a liliomkeblű Héra leszállott, s láthatlan fehér kezével megsimogatta a gróf Hunyady László gégéjét, amitől az egyszerre szólni kívánt.
Hunyady Lászlót megelőzőleg szólni pedig nagy szerencse minden népeknél, a helléneknél és a rómaiaknál éppúgy, mint nálunk hajdan és most. Ha Mészárosból még most se lesz államtitkár, akkor minden kombináció suviksz!
Mikor Hunyady felállott, mindenki meglepetve nézett rá, s mikor Rostaházy, aki szinte felállott, hogy ő szól, megpillantá a vorgängerjét, örömteljesen leült.
– Vagy úgy? Maga az, kedves? Maga akar beszélni? Akkor hát leülök addig.
S Hunyady Laci csakugyan beszélt.
Kezét hosszú, térdig érő lajblija zsebébe mélyeszté.
Pompás magyar fiziognómia. Hanem ezek a magyar szavak borzasztók! Hogy honnan szedte ő össze mindezeket?
Van szó, amelyeken meglátszik, hogy a német kammerdienerjétől hallotta, a másik már jó magyar zamatú, egy harmadik tót származású, a negyedik a talján kucsébertől van annektálva a grammatikájába.
Summa summárium Laci gróf nem akarja a görög nyelvet, s azzal végzi mágnásosan, hogy semmi közünk ahhoz, mit mondanak erre a külföldön.
Míg ez itt benn folyik, azalatt híre megy, hogy név szerinti szavazás lesz, s kezdenek gyűlni apródonkint a »podusz oküsz«, a gyorslábú mamelukok, hogy be ne vehessék Tróját a szkíták.
Jókai is eljön, s jó kedve lévén végignéz pártján, s az állati belekből kezdi jósolni a folyosón Hermannak:
– No, Ottokár fiam! Nem kedvezők a szelek! Nagyot esel most ezzel a görög ellenzékeskedéseddel. A harmadik emeletről esel.
– Semmi az – mondja nyugodtan Herman –, hiszen Móricz Pálra esem, ha esem.
Hanem maradj Homér fénydús egeddel… hagyjuk ott Jókait, mert immár Rostaházy beszél. Ami pedig nem tréfa dolog. Mert Rostaházy Éles Henriket kívánja áldozatul leszúrni az isteneknek, hogy kedvöket töltse.
Rostaházy azt mondja, hogy azok a tegnap felolvasott passzusok abból az obskúrus könyvből, nem úgy hangzanak ám, mint ahogy Éles mondta. S ezt majd be is bizonyítja neki az ülés után.
De már erre dühbe jön Éles Henrik. Micsoda? Hogy ő ne tudná jól lefordítani, amit elolvas, vagy pedig szándékosan meghamisítaná. Jó, ő meg azt bizonyítja majd be Rostaházynak, hogy de bizony azért is úgy van, ahogy ő lefordította.
– Ez párbaj dolog! – kiáltja közbe Verhovay.
Szellemi párbaj bizonyára. Éles kikötötte magának, hogy az eredményt, »kinek lesz igaza«, bejelentik majd a Háznak.
S ez lesz az első komoly párbaj az idén!
De immár csend… csillapodj tenger, a habok vetődjenek szét, maga a termetes Achilles Tisza Kálmán lép a sorompóba.
S valóban az embernek – ha ellenzéki – fájdalommal kell beismerni, hogy ez a mi Tisza Kálmánunk még mindig halad, folyton halad, s mindenik beszédje új meg új…
A mai úgyszólván három epigrammából volt összetéve. S mindenik epigramma végén egy cukros bonbon, mely nagyot csattant és fénylett, mint egy rakéta, megfényesítvén a görögök ábrázatait.
A vakmerő szkíták közül a túlsó oldalon némelyek beszélgetni kezdének.
– Halljuk! Halljuk, kérem… – csitíták őket türelmetlenül.
– Sohase, kérem – szólt közbe kedves szatírával Achilles –, majd inkább én bevárom, míg kidiskurálják magukat.
A szkíták megszégyenlék magukat a finom görögtől, s oly méla csend lett, hogy Achilles teljes figyelem közt végezheté beszédét, mely Mucius Scaevola virtusával ért föl, mert a diákok előtt örökre népszerűtlenné tette magát.
– Nesze nektek most! Amiért bevertétek az ablakaimat.
Tisza eldöntötte a vitát, a szkíták, mint a lomha békák, szanaszét görögtek e beszédre. A professzorok sírva fakadtak örömükben a karzatokon. Treforopolusz két darab cukrot nyelt le. Csak még Csanády irányzott egy nyilat a Menelaosz emberei ellen, s aztán örömét fejezte ki, hogy egy hajóban evezhet Móricz Pállal. Pedig már akkor az ellenséges hajóra kezdték kiírni, hogy »heuréka!«
A név szerinti szavazás következett. Biz az furcsán ment, mert összevissza történt.
A mamelukoknak még hagyján, ezek mesterségből űzik az »igen« -t, ha nincs napszám, könnyű nekik a »nem« elzengése.
De a civilizáltabb szittyák is a görögök mellett szavaztak. S ezeknek esett zokon kimondani az igent.
Törs Kálmán, Prónay Gábor és Helfy »igen«-jeit egy karzaton levő zeneszerzőnk, mint raritásokat kottára szedte:
Szegény Törs! Mikor leszavazott, kirohant a büfébe, s egy pohár vizet kért, hogy megöblítse a torkát.
– Ez volt az első és utolsó. Sohase teszem többé!
Prónay Gábor nagyot csuklott, Helfy Ignác pedig elpirult.
– Istenem, de nehéz okos embernek lenni!
