A T. HÁZBÓL [ápr. 8.]
A T. HÁZBÓL [ápr. 8.]
Ma végre sebes trappban nyargaltak Treforték a javaslattal.
Ami pedig azért volt lehetséges, mert mindenben szerencsésen találkoztak össze a külső körülmények.
Komjáthy egy nagy beszédre készült el az éjjel, mert tegnap este megjöttek a választói, s megígérték, hogy benéznek a Házba is, azok előtt akarta magát produkálni. De nem jöttek el őkegyelmeik. Amilyen lusta pedig Komjáthy, hát mármost hiába bizony ő sem mondta el a dikcióját.
Éppen megfordítva történt Mészáros Nándorral. Ő meg négy módosítványra készült el, de – oh, quel malheur! – ijedten pillantja meg a karzaton, hogy ott ül a szegedi választóiból vagy három darab, kerekre lapult ábrázatokkal a kíváncsiságtól.
– Tyű! Most már csakugyan célszerűbb lesz, ha nem beszélek. Mert ezek azért jöttek, hogy engem halljanak. Ha pedig engem egyszer meghallanak, soha többé meg nem választanak.
Ezen monológ is lefaragott egy csomó szóbeszédet.
A derék Szathmáry Gyuri, aki pedig szintén beszélt volna ma, tökéletesen maródi lett az új államtitkárral, Barossal egyetemben.
Az ember azt hinné az első tekintetre, hogy talán megsiketült a sok beszédtől. Oh, nem, kérem, hiszen ez lenne rá nézve a legnagyobb szerencse!
Oh, nem a beszédek ártottak meg neki, de egyelőre a levegő.
Trónja (a Dózsáénál is rosszabb trónus) ott áll azon a helyen, ahol a különböző ajtókon betóduló légáramlatok adnak egymásnak randevút. Jobb keze tehát végképp megdermedett, valamint a szomszédságában ülő Baross jobb arca, mely szemmel láthatólag föl van dagadva.
Le a kalappal, uraim! Ők a szónoklási művészetek szolgálatában bénultak meg!
E két férfiú ilyetén való bűnhődése, melyet minden gondolkozó fej (igaz, hogy olyan kevés van) isten ujjmutatásának kell, hogy vegyen, szinte nagy mértékben lohasztotta a vita tovább szövési kedvét.
Magán kegyelmes urunkon is kiütött a végelkeseredés, s otthagyván miniszterelnöki székét, letelepedett a Széll Kálmán mögötti és a Szontagh Pál előtti padba, egyenesen Pulszky Guszti mellé, s ővele diskurálta meg a legközelebbi politikát. Szilágyi féltékenykedve tekintgetett oda, Móricz Pál pedig irigykedve.
Dobránszky is beszélt volna, de azt meg Herman Ottó kedvetlenítgette folytonosan.
– Mi az ördögnek beszélnél, Péter? Mikor látod, úgyse hallgatnak rád.
– Mert nincs ízlésük, barátom, abszolúte nincs…
– Tudod mit, Péter? Adok én neked egy jó tanácsot, ha te azt megfogadod, meglásd mindenki meghallgat.
– Megfogadom.
– Próbáld meg, szőj bele minden beszédedbe: egy viccet. Látod, Deákot is az adomái tették naggyá.
– Mondasz valamit… – szólt Dobránszky elgondolkozva. – Igen, igen, ezután minden beszédembe teszek egy élcet. Jól van, Ottó, addig nem szólalok fel, míg egy viccem nem lesz…
S így nem szólalt fel Dobránszky sem. A paragrafusok tehát szerencsésen potyogtak alá a rostán.
»Hiszen megy az magától« – mondá Tisza, s kiment a folyosóra, ott sétált, nem is törődve a javaslat további sorsával, hiszen ott benn van Trefort. Még Szász Károlyt is magával hozta, hiszen megvédik azt ők is ilyenkor, midőn senki sem támadja már…
Csak a 14. § után állította meg a tanácsteremből izgatottan kijött Helfy Ignácot.
– No, hát hogy mulattál odabenn?
– Úgy, hogy fölszólaltam én is, és…
– No és?
– És megbuktam.
Sétálnak, beszélgetnek együtt hosszabb ideig, egyszer csak megszólal a Péchy csengettyűje belülről.
– De már bemegyek, Náci – mondja Tisza –, megnézem, hogy hát most meg ki bukott meg?
– Akárki – feleli neki –, de te, fájdalom, bizonyosan nem!
