III. Itt is a mumul
III. Itt is a mumul
Ideje azonban benéznünk a Házba is. Szélcsendes idő van. Tengerit morzsolnak. A nagy politikát künn hagytuk a folyosón: Trefortot, aki Haynald érsekkel konferál, Bedekovichot, akibe a nagy Szécsen Antal öntögeti bele világraszóló ideáit egy fülkében.
Szegény Bedekovich! Micsoda nagy különbség idebent hallgatni, ahol ezt száz ember megosztja, egyre alig jut valami, s odakünn hallgatni egyedül, éhgyomorra és Szécsen Antalt!! Oh, istenem, istenem!
Vajon mit beszélhet az örökös külügyminiszter-jelölt?
Bizonyosan a Kálnoky széke alatt tesz egy-két kapavágást. Rettenetes sírásó, olyan mint a doktor, elősegíti a temetéseket, de nem ő örököl.
A Házban tarkabarka quodlibet volt. Először honvédelmi dolgot tárgyaltak. A kisebbik Gida beteg, tehát a »bácsi« vette kezébe a dolgot. (Jó sokszor a nagybátya – még ha nem amerikai is.) Azután vasúti dolgot tárgyaltak. Hegedüs sose beteg. Én már úgy megszoktam őt abban a katedrában, mint a papot. Ha ő ott ül, vagy temetés van, vagy keresztelő. Vagy megfogyunk, vagy megszaporodunk, valami okvetlenül történik.
Mennyivel mások a sollemnis előadók! Akkor csak ceremónia van, s az ember mulatni jön a Házba.
De változik a színtér. Megint új tárgy következik. A főrendi módosítások. S innen vettem e cikkecske címét, a »mumul«-t.
Azazhogy nem innen vettem, hanem a Törs Kálmán holnapi vezércikkéből. (Lásd a főlapon.) Mert az már az ő
témája régi idők óta, sokat ábrándozik ő azon, hogy milyen szép volna, ha azokat a törvényeket, amiket az országgyűlésen hoznak, meg is lehetne érteni a magyar embernek.
Régen töri már ő a fejét, hogy lehetne egy nyelvi bizottságot összehozni. (Hadd lenne már mégis egy téma, amiben a miniszterelnök nem szakértő.)
S íme, ma igazat ad neki a »mumul«. Ami nem egyéb, mint a maximum szónak az ő odacsapott járuléka.
Mert arról folyt a vita, hogy »maximumnak« mondassék-e vagy pedig »maximumul«. (Milyen kár ilyenkor Ürményi Maxiért, hogy beleszólhatott volna!)
Hát mumul lett…
S ez a »mumul« rontja meg, keseríti el a Szarvas Gábor egész életét, hacsak a korrektorok véletlenül ki nem javítják az államnyomdában, mikor a törvényt szedik, mert végre is ők az utolsó fórum.
Szerencsétlen ez a mi magyar nyelvünk.
Fordítani nem lehet.
Hiszen éppen Rohonczy Gidán esett meg, mikor arra kérte egy angol, hogy fordítsa le ezt a két szót: »A kúria elnöke«, így fordította le jelesen: »Az utolsó ítélet elnöke«, mire az angol ijedten ütötte össze a két markát, hogy ilyen jó előre el vagyunk látva az igazságszolgáltatásban.
De az hagyján, hogy műfordítóink nem bírják visszaadni a nyelvet.
Nagyobb baj az, hogy törvényhozóink nyelve vissza nem tudja adni a saját gondolataikat.
Mindennek azonban Prileszky Tádé az oka. Tőle tanul beszélni a mai generáció, pedig az ő nyelve nem kifejező.
De nála nem baj. Mert nincsenek gondolatai, amiket kifejezni kellene.
