A T. HÁZBÓL [máj. 22.]
A T. HÁZBÓL [máj. 22.]
No, csakhogy megint itthon lehetek!
Annyira megszoktam már a rendes alakjaimat, hogy most, mikor tíz napig nélkülöznöm kellett őket, s megláttam tegnap az ülést összehívó fehér plakátokat a falon, feldobogott a szívem örömemben.
»No, holnap már leteszem özvegyi fátyolomat«. Mert özvegy voltam őnélkülök. Nem volt kiket szeretnem s kit csipkednem. Még a szegény Akadémiának is nekiestem, csupa szűkölködésből és éhségből.
Csak az az egy vigasztal, hogy míg én sovárogtam utánuk, addig a szegény haza megpihent tőlük.
Most végre itt vagyok, s mintha valami régen látott kedves tájékon futkároznék, hol pajzán gyermekjátékaim folytak le, alig tudok betelni velök.
Elémbe tűnnek az ismerős bokrok, fák és tornyok.
A tornyok ugyan ritkábbak, mint a bokrok, mert bizony, bizony Széll Kálmán is csak harangláb, Éber Nándor pedig csak kútgém. Hát meg a »stb«?
Az egész Ház különben olyan volna most már, mint az olvadó hó tavaszkor: szemmel láthatólag kisebbednék, ha egy kényszer-kapocs össze nem tartaná.
Erre a hónapra nézve ugyanis rosszul csinálta meg Gergely pápa a kalendáriumot.
Vagy előbb lett volna a pünkösd, vagy később, csak éppen akkor ne, mikor a havi napidíjakat szokás kiutalványozni. A mennyei tüzes nyelvek roppant messzire tolták ezt a napot.
S ez a leendő nap nem ereszti szét a t. Házat, hanem mint az enyv a forgácsdarabokat, odaragasztja őket a helyeikhez.
Gergely pápa kegyelméből tehát elég népes ülés volt. Mentelmi ügyeket intéztek el. Három emberre vicsorítja fogát odakünn a törvény.
Az egyik a »szörnyű Iván«, a pozsonyi hős, a másik a legyőzhetetlen Istóczy Győző, a harmadik pedig a legyőzött Pázmándy Dénes.
Iván maga is bent ült. Neki csak kismiska az, kiadják-e vagy nem? Mégis kipked-kapkod a fejével, s olyan ideges, mintha csak a moszkvai koronázásra készülne.
Mellette Rohonczy Gida ül. Gida a szélsőbalon!…
Gyönyörködve nézi Csanády bácsi, mint a jó gazda a piros kukoricacsövet, mikor kiakasztják a hijun. Mert ez egy tiszta ajándék Tisza Kálmántól!
Szegény Iván. Jóformán szó nélkül hagyják vérzeni. Bezzeg nem így Istóczyt.
– De már olyan nincs! – morogja a kemény Szalay Imre. – A »zöld könyv« kötelességeket szab rám.
S elindítá eszméi jachtját a nyilvánosság tengerére.
– Uraim! – mondá többek közt. – Sajtóvétségért nem volna szabad kiadni senkit, ha az nem a becsület ellen irányult. Kossuth Lajos úgy értelmezte a sajtószabadságot, hogy meg lehet írni mindent, ami igaz…
– Ohó! Csakhogy az nem igaz, amit mondasz. Mert azt nem Kossuth mondta, hanem Deák – vágták közbe a körülötte ülők.
– Hiszen most még nagyobb sajtószabadság van – dünnyögé Szapáry Gyula, ki épp erre a szóra lebeg be a büféből –, mert most a nem igazat is meg szabad írni.
Ez a hibás idézés arra bátorít fel egy zsurnalista képviselőt, hogy kihívja a környezetét a folyosóra, hol ma nincs senki, csak Lónyay Menyus tipeg ott hajdani emlékektől körülrajzva.
– Gyertek, gyerekek, elmondom nektek – beszéli a vén zsurnalista –, hogy jártam én egyszer, körülbelül tíz év előtt, amiért rosszul idéztem valamit.
– No, hát hogy jártál?
– Hadtani cikket írtam, a Pulszky Guszti »1848«-ába. Ebben aztán megírtam, hogy az olasz hadsereg a leggyávább. Mert éppen ez passzolt bele a kontsrukcióba. De hogy erősebbé tegyem az állításomat, hozzá tettem, hogy Kossuth nézete is ez. Hát harmadnapon beállít egy hegyes szakállú, fehér mandzsettájú úr a redakcióba, s kérdi, ki írta azt a cikket.
»Én írtam« – mondám.
»Hol vette ön ahhoz az adatokat.? Hát csakugyan mondta azt Kossuth?«
»Hogyne mondta volna – felelém merészen. – Ön csak nem teszi rólam fel talán, hogy az ujjamból szoptam. És végre is, uram – folytatom felfortyanva –, minek köszönhetem ezt a szertelen kíváncsiságot? Kihez van szerencsém?
»Én az olasz konzul vagyok«.
»Hm! – szóltam meghökkenve. – És kérem, mi célból kérdi?«
»Egyszerűen azért, hogyha Kossuth ezt mondta, azon országra, amelyben él, szükséges lesz erre figyelmeztetni a kormányomat.«
»Ez már más – dadogtam elsápadva. – Így már bevallom önnek, hogy Thiers mondta az idézett szavakat.«
A konzul elmosolyodott, s ezóta talán nem veszi komolyan az idézeteket, de ha idézek, annál komolyabban veszem én… no, mert már nem vagyok zsurnalista.
———————————————————
Amíg Szalay beszélt, s amíg Szalaynak bólingatott az öreg Urbanovszky (mert Urbanovszky már évek óta bólintgat minden beszédre), addig a függetlenségi párt zömében megint megszületett egy hadi fortély.
Hogy valahányszor felszólal a Verhovay frakció, mindig fel kell kelni egynek a párt közül, s úgy tettetni magát, mintha eddig még függetlenségi ember nem adott volna hangot.
Hallhatatlanná kell őket tenni! – ez az új jelmondat.
S ha arról van szó, meg nem kell hallani valamit, erre a legalkalmasabb Herman Ottó.
Herman Ottó beszélt Szalay után a Ház kitörő helyeslése között, szellemmel… és hévvel, hellyel elmésen.
Elmondta azt is, hogy mikor a 48-diki mozgalmak idején Nyáry Pál akart felszólalni, rákiáltott a dadogó Sükey:
»Eláll! Nem kell most az okos ember!«
S csodálatos, mégis azt sütötte ki beszéde további folyamán, hogy Istóczyék sohasem fognak forradalmat csinálni a zsidók ellen.
Egyebekben pedig maga Herman is olyan okosan beszélt, hogy egy-egy Sükey (mert van ám sok Sükey a Házban) majdnem bele kiáltott:
»Eláll. Ebben a kérdésben nem kell az okos ember.«
*
Az ülés különben igen rövid volt, amit a jól táplált előadónak, Dánielnek lehet köszönni, ki olyan sebesen beszélt, mint Szana Tamás, s olyan keveset, mint Tacitus.
