A T. HÁZBÓL [máj. 23.]
A T. HÁZBÓL [máj. 23.]
Megint rövid ülés volt. Valóságos »apróságok« vagy mint Csernátony mondaná, igazi »Rovás«.
Mert azok az apróságok tárgyaltattak, amik a rováson vannak.
A párbajozók kiadatása folytattatott, az összes meggyülemlett bűnök bűnhődése.
Mednyánszky, Verhovay, Pázmándy, Békássy, Prónay Gábor és Incze József fölött hoztak határozatokat. Legkönnyebb volt a Verhovay pártját fogni.
Mert őneki két ügye volt. Tehát ki lehetett adni még egyszer. S ki is adták.
Ő maga elhagyta a tanácskozó termet, s odaült az írói karzatra azalatt, míg döntenek.
Németh Albert éppen most jött be faluról, s csodálkozik, amint ott látja.
– Hát te mikor köszöntél le a követségről? Bizony okosan tetted, kedves barátom.
– Nono, no… még nem köszöntem le, hanem csak innen nézem, hogy ti mit csináltok velem.
Németh Berci nem jött zavarba.
– No, ne is köszönj le, azt mondom. Neked még szép jövőd van köztünk. Ne félj addig, míg engem látsz!
A mentelmi ügyeket megelőzőleg Irányi indítványát olvasták fel a csángó betelepítésekről. Pénteken kerül tárgyalásra. Úgy látszik, ez lesz még az egyedüli tárgy, mely némi élénkséget hoz be a végkimerülésbe, mely a t. Ház mostani üléseit jellemzi.
A mécses utolsó pislogásai ezek.
A jobboldali írói karzaton máris ott volt közvéleményt csinálni tegnap egy csángó parasztgyerek nemzeti viseletében. (Hihetőleg az Eötvös csángója lesz.) Olyan érdeklődéssel nézték a kíváncsi honatyák, mint egy püspököt.. S róla folyt a diskurzus a folyosón.
– Miféle gyerekről beszéltek? – mondja Tisza Kálmán egy ilyen diskuráló csoporthoz lépve.
– Egy csángó gyerekről a karzaton.
– Hála istennek! Már megijedtem, hogy valami Móricz gyerek lesz.
– Mondasz valamit, kegyelmes uram. Egy kissé több benefícium a csángók részére, s valószínű, hogy Palya csángóknak öltözteti fel a famíliabeli növendék-hajtásokat.
Ma a büfé, a karzat, a folyosó olyan üres volt, mint valami tudósnak a feje. Pang, minden pang. A holtszezon kezdi előre vetni az árnyékát.
Még Bedekovich miniszter megelégedett arca se látható. A habarékpártból összevissza hét ember búsul a padokban. Szegény Sztupa Gyuri! Hogy hozza az ezeknek össze most már a partikat esténkint?
A kormánypárt is megritkult. A melegség megolvasztotta őket. Csak a csúcsok maradtak meg a két oldalon: amott Fekete Zsigmond sötétlik, emitt pedig a »fehér szerecsen«, Kállay János fehérlik. No, meg izé is itt van, Prileszky Tádé. Mert neki itt kell lenni végig. Hogy a miniszterek el ne felejtsék a rangjukat soha, hogy minden reggel, mikor belépnek, figyelmeztesse őket egy mélyen meghajlott derék s egy alázatosan bólintó tisztes fej: »Üdv nektek, vizek és szárazföldek urai, üdv, hogy ide jötettek közénk, apró porszemek közé«.
A képviselőház ábrázata különben megöregedett., s csodálatos, mégis sokat vesztett méltóságából.
A tavasz tömérdek szürke és kockás kabátot plántált be. A vörös orrokból eltűnt egynéhány. A fagy kiengedett rajtok. Némelyek letették a téli parókát, s óriási homlokok tátongnak a szemek elé, melyekről azelőtt fogalmunk se volt…
Széll Kálmánnak új lajblija van. Jókai kék blúzt húzott fel. Herman sörényében most költenek a Gregarinák. Horváth Gyula feje fehérrel kezd virágozni…
Hja, hiába tavasz… aranyos tavasz.
A famíliák teljesen megfogytak: a Tiszákból egy van csak; a Farkasokból kettő, a Rádayakból egy, a Zichyekből egy sem.
Csak a két Lázár tartja keményen a posztját, s mindkettő dühbe jön, ha azt kérdezik, hogy rokona-e a másiknak?
Ádám most néma gyászban van: hálottai fölött mereng. Értem tömérdek módosítványát, melyeket agyonütöttek.
Lajos pedig most került haza szegedi útjából.
Mielőtt elutazott, azt kérdé Komjáthytól a korridoron:
– Javasolj nekem valami kalauzt, kérlek, aki engem elvezet Szegeden mindenüvé.
– Adok neked egy kártyát a Napló szerkesztőjéhez, Enyedyhez: elvezet az téged még a »Kék Ház«-ba is, ha akarod.
– No, nem azt értem. Nekem olyan kalauz kell, akit megfizessek; nekem nem kell szívesség. Mert én két forintért senkinek sem mondom ki ezt a szót, hogy »köszönöm«.
– Elhiszem – mondja Komjáthy –, hiszen csak nem is licitálhatsz lefelé magad ellen. Mert az »igen« szó kimondásáért öt forintot fizetnek. Hát miképp is mondhatnál ki egy hosszabb szót olcsóbban?
Így nézte meg Lázár Lajos Szegedet kalauz nélkül, de nem cél nélkül…
Legalább valószínű, azt gondolja Herman Ottó.
