III. Bent a tanácsteremben…
III. Bent a tanácsteremben…
Bent a tanácsteremben éppen megfordítva ment a dolog a csángó-ügyben, mint a fent megírt jelenet László Mihály és Tallián Béla között. Ott mindig távolodott a két pólus. Itt mindig közeledett, míg összeért.
Tisza is engedett, Irányi is engedett. Végre megegyeztek abban, hogy minden úgy van jól, ahogy van.
Ezen szerencsés kimenetel után Tisza Lajos valahonnan nagy sietve jött.
Mészáros Nándor már éppen ebédelni készült, de most visszaült a padjába.
– No, itt bizonyosan szegedi dolog lesz. Mert Tisza Lajos itt van, de a veres nyakkendője nincs rajta.
Annyi parlamenti prakszist már Mészáros is szerzett, hogy akkor Tisza Lajos beszélni fog, ha barna nyakkendőt kötött. S hogyha beszélni fog, azt akkor Szegedért teszi.
S richtig kigomolyodik a spárgakötelékből, a kérvények közül nemes Kiskunhalas instanciája.
– Hohó, Kiskunhalas! Résen legyetek kálvinisták! Halasnak az a baja, hogy a belvízi csatornáit hivatalosan betömette a miniszter, azokat kívánja újból megnyittatni, nehogy elvigye az árvíz.
Mocsáry a szószólója. Mocsárynak pedig az a szokása, hogy mikor valamit védelmez, azt rendesen úgy teszi, hogy valamit megtámad.
Azt mondja Thiers vagy Széll György… már nem emlékszem melyik, hogy ez különben jó taktika.
Mikor a protestánsokat védte, megtámadta a katolikusokat, most Kunhalast védte, megtámadta tehát tapintatlanul Szegedet.
Herman töviseken ült, ugrált, izgett-mozgott, s integetett élet-halálra Mészárosnak:
– Szólj már te is, more!
De Mészáros fejét rázta: Nem kell, nem iszik a halasi csatornavízből.
Hanem bezzeg résen volt Tisza Lajos és Herman. Felfogták a Szegedre irányzott vizet, s a halasi csatornák valószínűleg bedugva maradnak ezután is.
