II. Ma jó nap volt…
II. Ma jó nap volt…
Ma jó nap volt, minden ember kapott valamit. Péchy Tamás a vaskorona-rendet kapta. Széchenyi Pál, Széll Kálmán belső titkos tanácsosságot kaptak. Szögyény megkapta a főrendi elnökséget, Cziráky a másodelnökséget, Kállay megkapta interpellációjára a választ Tiszától, Szapáry Gyula megkapta a magáét Szilágyi Dezsőtől. A többi képviselők pedig, akik semmit sem kaptak, megkapták a májusi fizetésüket. Igaz, a királyi fiskus meg megkapta Barthát. Kiadták neki.
Öröm volt mindenfelé. Tisza Jókait ölelgette a folyosón, Jókai Odescalchyt ölelgette a korridoron. Hogy Odescalchy is ölelgetett-e aztán valakit, azt nem tudom.
Egyszóval ez jó nap volt. S ha a vég jó, akkor minden jó.
Mert ez már csakugyan a legutolja. Hétfőn még fel fogják olvasni az ülésszakot berekesztő királyi leiratot, s azzal vége jó hosszú időre – a rovatomnak. Királyi leirattal lesz beszüntetve.
Hát eszerint nekem is jó napom van.
Mert nagy mártíromság lehet ezeket a dolgokat, amiket egy félesztendő alatt naponkint összeírtam, megolvasni, de hát még megírni.
Aki ebbe bele nem unt, az megérdemli, hogy már ne keserítsem tovább, aki pedig beleunt, az beösmeri, hogy már én is beleunhattam.
Tehát a viszontlátásig!
Post scriptum. Referálnám még röviden, hogy milyen nagy összeháborodást okozott a főváros kérvénye. Szapáry és Országh adván a szóbankot, el kellene mondanom, hogy Pulszky Guszti annyit járt ma a miniszteri szobába, hogy a gyanú vészes magvát hintette el éppen az utolsó napon.
De ő jól tudja, mit csinál. Három egész hónapig szájukban lesz az íze azoknak, akik látták, hogy ő ott mennyire bennfentes. Össze kellene csapnom tenyereimet, hogy csoda esett: megszólalt Királyi Pali.
De nem, ez mind apró esemény, nem bíbelődöm vele, csak a »fehér szerecsen« reményeit és magatartását említem még meg finálénak.
Tegnap Tisza Kálmán odalép a folyosón Kállay Jánoshoz, és melegen megrázza a kezét.
– Holnap felelek az interpellációdra.
Meglátja a miniszter kézszorítását az irigy Szalay Imre, s rápörköl a szegény »fehér szerecsen«-re.
– János! Ez sokat jelent. Te leszel a szabolcsi főispán.
Meghallja ezt a kis remarque-ot Németh Albert, s megkéri Prileszky Tádét (aki nagy státusférfiú hírében áll mindég a legeslegifjabb generáció előtt) beszélje el Kállaynak, hogy a szabolcsi főispán, Gräffl, állása nagyon meg van ingatva. Kisült róla, hogy kompromittálva van a cári koronázásra készülő dinamit-összeesküvésben.
Lehet, hogy a mondott incidensnek volt aztán következménye az, hogy Kállay ma olyan »lelkes örömmel« vette tudomásul a Tisza válaszát.
A kormánypárt megéljenezte.
A fehér szerecsen vörös lett a dicsőségtől, sose álmodott ő ilyen éljenzésről, s zavartan rohant ki a teremből.
Ott várta már az ajtónál Mefisztó arccal Szalay.
– János, János! Mit tettél, János?
De János elfordította fejét. János most már státusférfiú lett. Nem állott szóba Szalay Imrével.
