I. Jókai Mór künn a folyosón
I. Jókai Mór künn a folyosón
[máj. 5.]
Gyermekkoromban mindig azt hittem, hogy amerre olyan nagy ember jár, mint Jókai, még a földnek is meg kell ott dobbannia, s még a levegő is összecsapódik, s titokzatos csend támad háta mögött az örök természetben.
Nem támad biz ott semmi, sokkal nagyobbakat lép annál Kállay János is a folyosón, azazhogy csend talán támadna, ha ott nem zajongnának a cum gentibus visszatért Verhovayék a rendes szögletben.
Ma jöttek be először vidáman, hetykén. Hja, Cegléd csak mégis Cegléd!
Herman Ottó már nem fütyörész szellemileg. Bosszantja, hogy a Ház megint túl van tömve.
Megörültem, hogy Jókai jön felénk. Talán a »Magyarország és a Nagyvilág« számára megígért novelláról lesz valami híradással.
Meg is interpelláltam azonnal.
– Mikor lesz már meg a novellám?
– Éppen most is abban járok, öregecském! – mondja Jókai, ki következetesen öregecskének nevez, alkalmasint arra az időpontra helyezkedve, amikor a novellát kapom… hogy akkorra már megöregszem.
– Csak légy türelemmel, öregecském – bíztat jókedve aranyos sziporkáival –, mondom, abban járok, de persze úgy, mint a mádi csizmadia, amidőn megkérdezte a kuncsaft mikor készül már el az az ígért csizma? Azzal nyugtatta meg a békétlenkedőt: »Most is abba járok«. Persze úgy értette, hogy most is a lábán van.
Jókai jó színben van, vidám, ruganyos, fiatalos. Mindenkivel szóba ered, s mindenkinek mond valami kedélyeset, mintha csak öntené.
– Nagy isten áldása rajtunk – mondja Helfy – ennek a nagy Embernek az örök jókedve.
– Ha olyannak teremtette volna az isten a földünket, mint őt, sohase lenne Magyarországon rossz termés. Lenne miből fizetni az adókat.
Jókai, mialatt mi így megszóltuk a háta mögött, végigklavírozta összes ismerőseit a folyosón csendes megjegyzéseivel, hol őt fogta el majd a miniszterelnök, majd Visy Imre, Kármán Lajos, hol ő fogott meg valakit, míg újra visszakerült a csoportunkhoz.
– Nini, nini, itt van Verhovay is – jegyzi meg csodálkozva. – Na, csakhogy eljött. Mert mindég a lelkemen feküdt a sorsa szegénynek. Ki látott már olyat? Sárospatakon járt iskolába, mégis Pápán csapták ki.
– Ne gyanúsítsd, ne szidd a pártunkat! – kérlelgeti Helfy.
– Ne haragíts, Náci, mert mindjárt megmondom az igazat. Olyanok vagytok, mint Bernát Gazsi volt az inasával, mikor az őt meglopta. Te, Jancsi, mondja az inasának, semmi kifogásom a lopás ellen, ha mástól lopsz, de hogy éntőlem lopj, az ellen kereken tiltakozom… Hát te ugyan mit nézel úgy rajtam, öregecském?
– Ezt a kis veres medvét, hogy leírhassam a holnapi karcolatomban.
Ugyanis egy szép művű, nagy karneol tű volt beszúrva a Jókai nyakkendőjébe.
– Nem medve az, te bolond, hanem kutya, mely a mameluk hűséget jelenti. Azt szoktam hát mondani, hogy ez az én arcképem. Velencéből hoztam.
– Nem lehet az kutya – jegyzi meg valaki. – Nem jól nézted te azt meg, Móric!
– Hogyisne! Mit tudtok ti ahhoz! Velencében ilyen a kutya!
Pedig bizony medve volt az még Madagaszkárban is.
– Hanem tudod mit, kedves öregecském, ha erővel le akarsz írni valamit, írd meg a tisztelőim elrettentésére a minapi esetemet. Egy vidéki bámulómtól levelet kaptam, hogy aszongya, van őneki egy régi órája, hát hogy számos összeköttetéseimnél fogva járjak valami vevő után, az óra egyébiránt üt, de nem jár. Én járjak vevő után? Dühbe jöttem, és azt feleltem neki: Kedves uram, én is ütök, de nem járok.
Még tán tovább is beszélt volna, ha e pillanatban meg nem rázza ott benn a csöngettyűt Péchy Tamás.
Egy édes pillantást vetett szelíd szemeivel a karneol kutyára, mely a hűséget jelenti, s besietett.
Hanem útközben még elmondta, hogy van egy osztrák delegátus ösmerőse, aki fiatal korában portás volt. Valahányszor meghallja a csengettyűszót, mindig az órakulcsáért nyúl legelőször, mert azt hiszi a szegény, hogy a kaput kell kinyitnia.
