A T. HÁZBÓL [máj. 6.]
A T. HÁZBÓL [máj. 6.]
Szegény Komjáthy napja volt ma. Mivelhogy nem volt semmi különösebb dolog kilátásba helyezve, csak az ő interpellációjára a válasz.
S mert nem volt kimondva, mikor lesz, ott kellett lesni tíz órától kettőig. A többi ember jött, távozott szabadon, csak őneki kellett veszteg maradnia, figyelve minden mozzanatra étlen, szomjan. Istenem, de mégis nehéz dolog a hazafiság!
Hítták is némelyek.
– Nem jössz, Béla? Borzasztó unalmas ülés van. Mit csinálsz itt?
– Várok – felelte makacsul.
És várt.
Meg volt különben kenekedve mindenféle zsírokkal. Így fog, úgy fog megfelelni Paulernek. Volt háromféle válasza is. Mérges, mérgesebb és legmérgesebb.
El is mondta mind a hármat Horváth Gyulának, mintegy belevetve azokat az ő elméjének a kalapjába, hogy az aztán húzza ki találomra valamelyiket.
Horváth Gyulának nagy szerencséje van. Mind a három pártnak ő az intimusa. Egy láthatlan kéz, mely csekély eszközökkel rángatja a gyeplőket.
Az ő nagy tekintélyének az a titka, hogy sohase beszél, csak ha kérdezik, s hogy mindig azokat szidja, akikkel beszél. S így azok azt vissza nem mondhatják senkinek.
Mindenkinek a gyenge oldalait kapja ki s állítja előtérbe, de olyan sajátságos tapintattal, hogy azokkal mintegy elfedje a még gyengébb oldalakat. Ezért lett a Ház elkényeztetett cukros babája öreg napjaira.
De igaz, hiszen a Komjáthy viszont-válaszról van szó.
– Ma nem szabad lanyhának lenned! – biztatják. – Mert ma úgyis rossz napja volt a prókátoroknak. Szapáry adta ki a jelszót: Szavazzuk le az ügyvédeket – és le is szavazták. – Légy hát nagyon mérges, kedves Bélácskám!
Hanem hát amint így feltüzelnék, egyszer csak odatipeg valahonnan lassú csárdás lépésekben maga Pauler, a váll-lapockái közé behúzott kis fejével és azzal a rettenetes világgyűlölettel a zöldes szúrós szemeiben.
– Jó, hogy talállak – mondja megpillantva Komjáthyt. – Még meg se mostam a fejedet, hogy olyan kemény hangot használtál irányomban az interpellációban. Bizony nem vártam volna meg éppen jogász embertől.
Komjáthynak kínos volt ez a diskurzus, de szerencsére eszébe jutott egy jó mentség, mely ezenfelül szatírizálni fogja a helyzetet.
– Nem tettem volna, kegyelmes uram… a világért se… hanem ez a Füzesséry Géza vett rá. Az ő lelkén szárad a dolog.
– No, ne viccelj! Inkább ígérd meg, hogy most magadba szállsz, s tudomásul veszed a válaszomat.
– Az bajos lesz. De isten neki, ha kielégít. Csakhogy egy baj van.
– Mi az?
– A barátaimnak már megígértem, hogy rendkívüli dolgot fogok mondani, amin mindnyájan el fognak bámulni.
– Ugyan ne bolondozz! Tedd meg nekem ezt az apró szívességet.
– Isten neki, három föltétel alatt.
– Hadd hallom a kívánságot.
– Az én kívánságom az, hogy a Mezei kerületébe huszonöt keresztény hittérítő küldessék a kormány költségén.
– Hát még?
– Hogy Verhovay megkapja az aranygyapjút.
– Gilt. Nagyon szívesen. És még mit parancsolsz?
– Tetejébe még azt, hogy a viszont-válaszom ne vétessék komolyan.
– Tehát megállapodtunk?
– Meg, kegyelmes uram.
– Tehát nem mondod el most azt a rendkívülit?
– Nem, kegyelmes uram.
S így lőn békés végkimenetel a sok port fölvert ügynek. Pauler az ülés végén a választ megadta, s Komjáthy tudomásul vette.
Hanem nagy hiba történt, a párbajok ellen beszélt a viszont-válaszban.
Tyűh! Kapott ezen a miniszter. Hát hogy mersz te a párbajok ellen beszélni, aki gyilkos arzenált tartasz odahaza, aki kikölcsönzöd a pisztolyokat percent nélkül? Ejnye, ha ez se rendkívüli, akkor aztán semmi se rendkívüli. Akkor még én se vagyok rendkívüli talentum. Nem úgy alkudtunk, most már én se tartok be semmit.
S így nem mennek Miskolcra keresztény hittérítők, s így nem kapja meg Verhovay az aranygyapjas rendet, s így vétetett komolyan Komjáthy.
Pedig hajszál híja, hogy megfordítva van.
*
Ma különben változatos volt az ülés, de mégis szegény eseményekben.
Legérdekesebb volt a Tisza liberális megjegyzése, hogy a munka nem bűn, még pünkösd első ünnepén se.
– A pogány! – dünnyögte Rostaházy. – Ez már mégis sok a magyar állam szájából.
Mit szól ehhez a »Magyar Állam«?
*
A büfébe is benéztem. Szapáry megint ott reggelizett. Hallatlan! Hát már csakugyan nincs a sajtónak semmi ereje? Bosszantó az, hogy ilyen csekélységekben sem enged a miniszter, s még mindig reggelizik…
