A T. HÁZBÓL [máj. 9.]
A T. HÁZBÓL [máj. 9.]
Ráday Gida az én miniszterem. Nem azért, mert két kellemes javaslattal rukkolt ki. Hiszen ezek a javaslatok olyanok lehetnek, mint azok a bizonyos kínai dobozok: hogy van először egy nagy doboz, aztán egy kisebb benne, s abban a kisebben még egy kisebb és még egy legeslegkisebb, amelyből kiugrik egy ijesztő béka.
Hát nem ezért kedvenc miniszterem nekem Ráday Gida, hanem mert váci ember, és mert olyan jó kemény ábrázatja van, mintha ő csinálta volna meg az összes kuruc-háborúkat a Rákóczi idejében.
S mégis nekimegy ez a Thaly… Elnevezi szegényt »osztrák«-nak.
A kisebbik, de mégis a nagyobbik Gida feláll ekkor, s azt mondja, hogy ő rekedt, de azért olyan harsányan beszél, mint Németh Albert, ha hangjánál van. És jól is beszél. De iszen a kisebbik Gidának van ám esze, ha nekibátorodik. S ő nekibátorodik, s megveregeti a mellét, hogy ő nem osztrák.
A t. Ház untig beelégednék ennyivel, hanem Thaly Kálmánnak ez nem elég, ő kiszakítja ezt a kifejezést, s megkékceruzázva nyomban küldi Bécsbe.
Mert ha a miniszter hallgat ilyenkor, jó, vessék szemére: nem mer szólni. De ha mer – ne vessék azt: hogy elszólta magát.
De meg nem is a kék ceruzában van a tapintatlanság, de abban, hogy kinek a számára van kijegyezve.
Egy goromba mameluk azt mondta Thalyra: »Pompás ember lenne, ha be tudnátok varrni egy keveset a szájából. De hol vegyetek itt hamarosan egy szabót?«
Az pedig bizony nem nehéz. Hiszen ni, éppen ott ül a negyedik padban Szabó Endre, akinek nagy szerencséje, hogy csak szabó, mert elmenne ő kisebb helyen csizmadia számba is.
– Ne bántsátok szegény Szabó Endrét. Ő képviseli még egyedül a parlamentben Lengyelország történelmi létezését a nadrágjával.
Az öreg Madarász idegesen járt-kelt, mint rendesen, a padok háta mögött, s haragosan belebeszélt a beszédekbe.
– Ülj le, apám, és hallgass! – figyelmezteti a közszeretetben álló Jenő, akinek biztosítva van az örökös képviselősége, mert választói mindig elfogadják eredményes beszámolónak, hogy: »Atyám nem engedett szóhoz jutni«.
– Nem ülök – mordul rá mérgesen az öreg. – Széchenyi István is így járkált, mikor gondolkozott. Miért ne járkálhatnék én is így, mikor nem gondolkozom?
Ráday ma magával hozta Szász Károlynak Forinyákot, olyan naiv örömmel, mint a poéta az első kinyomatott versét. Édesdeden nézegetett vissza a vadonatúj tábornoki kabátra, mintha mondaná:
– Nézzetek oda! Ezt már én csináltam!
Hanem ez a napja nem sült el olyan jól, mint várni lehetett volna, pedig bizony megérdemelte volna, hogy elsüljön, mert a fiatal Gida az első honvédelmi miniszterünk, aki kapkodás közben fogott is valamit a markába.
Vagy hogy csak úgy beletették.
Mindegy! Az is csak váci emberen eshetik meg.
– No, lássátok! – hajtotta Andrássy Tivadar. – Mennyit tesz egy jó kabát az emberen! Ki látta Forinyákot az ezredesi ruhában? Nem mutatott semmit. Most csupa öröm ránézni. Én csak azzal a gazemberrel szeretnék megverekedni, aki először merte kimondani szemtelenül, hogy »nem a ruha teszi az embert«.
Minthogy a közönséget megszoktattam már, hogy a folyosón szétnézegessen: hát vessünk oda is tekintetet.
Orestes és Pylades, Prónay Gábor és Hoitsy Pál búsulnak egy szögletben. Olyanok ők, mint a régi pogányoknál a gyászbálványistenek voltak. Ha valami csángó baj esik, akkor kiteszik őket az esőre, ha pedig semmi sincs, akkor beteszik őket a padlásra.
Megint csak ismétlődik a százszor leírt szcéna.
– Hol van Somssich?
– Beteg.
– Hát Bánffy Béla?
– Elutazott.
– Hát Szilágyi Dezső?
– Az sincs. Az olyan, mint a Komjáthy pisztolyaiban a golyó, hogy mikor megtöltik, vele töltik meg, de mikor ki kell lőni, magától elvész.
– Csak legalább Jókai jönne. Mert nagy a baj.
No, végre jön valaki! Horváth Gyula. Bravó! Hiszen ő is bizottság.
– Olvastad a lapokat, Gyulácskám?
– Olvastam valamikor. Volt egy nagybátyám odahaza Erdélyben, azt örökké szekírozták a szólgálók (pedig igen csinos szolgálókat tartott), hogy adjon nekik papirosokat a guzsalyaikba – hát akkor prenumerált egy hetilapra (pedig takarékos ember hírében állott) – abból olvastam el másfél számot, lábfájásom idején…
– Eredj az erdélyi anekdotáiddal, beszéljünk komolyan.
– No, hát komoly vagyok már – szólt, mord arcot vágva. – Mit akartok?
– Itt áll, barátom, a mai lapokban, hogy a szegény csángók éheznek.
Horváth Gyula egykedvű arcot vágott, vállat vont, s szokott szórakozottságával továbbment.
– Hát tehetek én arról?
Kevés vártatva találkozik Bornemiszával a korridoron, aki már egy kicsit átidomította a hírt.
– Hát olvastad-e, Gyulácskám, a mai lapokban, hogy a szegény csángók szomjaznak?
Horváth Gyula üvegesedő szemekkel nézett reá.
– Igaz lenne ez? Borzasztó dolog! Ezen segíteni kell. Istenem, istenem, ezért hoztuk be eszegényeket? Ezt már nem szabad hagyni! Ki kell küldeni valakit. Ha más nincs, magam utazom.
Egészen el volt érzékenyülve. S rohant a folyosókra, a karzatokra, a büfébe, a könyvtárszobába összekeresni az embereket, hogy sürgősen lehessen intézkedni.
S mire e sorok olvasóink elé kerülnek, már akkorra a csángók nem szomjaznak, sőt már ki is aludták magukat.
