KARCOLAT AZ ORSZÁGHÁZBÓL [ápr. 15.]
KARCOLAT AZ ORSZÁGHÁZBÓL [ápr. 15.]
A derék néhai Kemény Istvánról beszélik, hogy nem sokba vette a demokráciát, pedig tulajdonképpen maga is csodálatos vegyüléke volt a demokratának és arisztokratának.
Mindegy, haragudott a demokratákra, annyi áll, s e feliratot hordta az esernyőjén egy időben:
»Oh, demokrata! Ha eltulajdonítanád ezt az esernyőt, gondold meg, oh, demokrata, hogy az a szegény báró Kemény Istváné volt!«
Ez az esernyő-felirat nem tűnt ám el egyszerre az esernyővel. Ott van az sok helyütt. Megtaláljuk azt hol kidomborodó, hol elmosódott betűkben társadalmunkban, parlamentünkben lerí mindenünnen, meglátható mindenütt, még az úgynevezett demokraták beszédjeiben is, a törvény kerüli ugyan, de el nem hagyhatja, a törvény őrei, a miniszterek, elhagyják ugyan, de utánuk kullog ezerféle alakban, ott ólálkodik az ajtóküszöbökön, ott csillog a bérszolgák kabát gombjain, ez a gúnyolódó bolondos felirat: oh, demokrata… hahaha, demokrata!
De sehol sem látja az ember jobban, mint a Házban… De mégis a folyosón. A nagyurak ott járnak-kelnek, s mintha valami sajátszerű suhogás támadna körülöttük. Mint mikor a sasok repülnek. Pedig ők nem repülnek. Legfeljebb egymás után húzogatják a podagrás lábukat. Az orruk fel van húzva. Maguktartása negédes. Raccsolnak. Nem nevetnek, csak mosolyognak. Beszédük halk, mozdulataik kimértek, s a homlokukra fel van írva a gúnyos szó: Oh, demokrata…
Így haldoklik, vérzik, s múlik ki szó nélkül, csupán egyetlen gúnymosoly árnyalatával ajkán, a magyar arisztokrácia.
Még ma ők vannak túlsúlyban, s az ő gúnymosolyuk tükröződik vissza mindenen, de ez a fénye a keserű mosolynak mindig halványabb, gyengébb.
Az esernyő lassankint egészen a demokrácia kezeibe jut, s még a felirat se fogja mondani, hogy »gondoljátok meg, hogy nem a tietek volt«.
E mulatságos, de sok tekintetben elszomorító processzus ezzel az esernyővel magyarázója mindannak, ami történik. A középtanodai törvényjavaslat is így készült, így lett letárgyalva. Hát még, ami ezután fog majd következni!
A főrendiház reformja.
No de ne vágjunk eléje a jövendő időknek. Nem jól áll nekünk filozofálni. Még Dobránszky se teszi. Pedig neki jól áll.
Hiszen mi csak a napokat jegyezzük, nem az időket, s azokban is csak azt, ami tréfás dolog.
De a tréfás dolog vajmi ritka.
Íme, uraim, nézzék önök Missics Jánost! Mert Missics János megvan még és beszél. Missics János, miképpen a leányzó, nem halt még meg, hanem csak aludt.
Régen nem hallottuk már az öreget. Azóta ő sokkal fiatalabb lett, mi pedig megöregedtünk. Szakálla megfeketedett, és a memóriája megnagyobbodott. Mennyi tömérdek idézet! Csak úgy hemzseg minden lépten-nyomon. Honnan emlékezik ő mindezekre?
»Babilon vizeinél ültünk és sírtunk, midőn Szionra gondolánk.« Bibliás Kiss János óta nem élveztük a szent idézetek üdítő szagát. Mintha egy-egy egész tavaszt hozna le a tömérdek szóvirágban, mely mellé hallani véljük a temesvári erdők zúgását is, amint enyeleg lombjaikkal a tavaszi szellő.
E virágok közt láttuk meg Missicset újra. A beszéd nem volt jól kigondolva, de a jóakarat is valami. Se nem volt jól elmondva, de így talán jobban hatott.
Voltak kitűnő helyei is.
»Nemzetiség, hazaszeretet azon titok, mely mindent egyesít.«
(– Ejnye, János!)
»Legyen a nemzeti szellem ébredése áldásos, mint a napé, melynek első fénysugarait a zefír szárnyán, örömmel üdvözlik a munkálkodó méhecskék. «
(– Ejnye, János! János!)
E rettenetes chria elmondása után mély csend következett be, mindenki át volt hatva attól a gondolattól, hogy hallgatni arany, csak Wenrich Vince nem.
Vince csak kettő van a Házban, ő meg Tischler Vince, de egyik se tele pince. Még kevésbé születtek burokban. Olyanok mint a »girigári« a ferbliben, hogy meg lehet velök nyerni a kasszát is talán, de erre soha senki se gondol. Rossz blatt! A rossz blattnak pedig az a tulajdonsága, hogy nem tesznek rá. A Wenrich módosítványát nem fogadták el.
Amire aztán kedvet kapott szerencsét próbálni a »lefűrészelt oszlop«, aki senki más, mint Győry Elek.
Isten után ő legtöbbet köszönhet arra nézve, hogy tekintélyes ember lett, a magas csizmasaroknak. Néha azonban egy-egy beszéd is emelőrúdjává válik.
Ma is sikerült neki korrigálni. Értelmes ember, annyi bizonyos. De nem a teremtők, hanem a korrektorok közül való. A korrigálás pedig végre is unalmas és hálátlan munka.
De hát ez mind csak lirom-lárom azon összecsapáshoz képest, mely Wolff, Tisza és Orbán Balázs között lefolyt.
Csodálatos, hogy meg nem unják ezek a szászok a folytonos nyelveskedést. Valaki találóan nevezte el őket a »nagy köpködőknek«. De viszont nem lehet tartani jóízlésnek, hogy minden vakkantásukra csatarendbe állnak a magyarok, s egész komoly szóharcot visznek ellenök. Kár a sok beszédért. Hadd csevegjenek kedvök szerint a kis kedvesek!
Wolff ma a prímást is belekeverte. Hogy azt mondja, egy titkos egyezmény van a prímás és a kormány között, azért vannak a javaslat mellett a katolikus papok.
No, lett erre a leleplezésre nagy ijedelem. Lesz itt haddelhadd, ha ezt meg találja hallani Mocsáry vagy Thaly Kálmán. Azok elölről kezdik! Ni, Kiss Albert már hegyzi is a fülét.
De szerencsére nem vették észre. Mind a kettőnek a háta mögé odaült jó taktikával egy-egy mameluk, hogy disztrahálja őket. Az egyik a Kék Macskáról beszélt mulattató kalandokat, a másik pedig Mocsáryt dicsérte. Ti. az, aki Mocsáryval diskurált.
Így múlt el a nagy veszedelem, s lőn megint nagy diadala a miniszterelnöknek, aki olyan szikrázó feleletet vágott oda Wolffnak, hogy még az öreg Horvát Boldizsár szemeiben is fölcsillogott lassan-lassan e beszéd hatása alatt a nemzeties harag és kevélység.
Azután még Orbán Balázs rúgott nagyot a szászokon punktumnak.
Azok megszégyenülve, feldühödve, összetörve, vörösre, fehérre, zöldre válva hallgatták a csihi-puhit. Tudom, lesz este szomorú szász vacsora a »Virágcsokor«-ban!
Ezalatt Tiszát magasztalták a hívek és nem hívek a folyosókon, ahol nagyon meglátszott ma az utóbbi esős napok nyoma. Hogyan? – fogja kérdezni a nyájas olvasó.
Hát úgy, hogy a folyosó minden szögletéből egy vízi ember feje bukkant ki.
Ott cikáztak Jankovich Miklós, Horváth Gyula, Károlyi Sándor, s az isten tudná még, mennyien, akik az esők által megrongált töltések sorsának megreparálását viselik szívükön.
Mert a magyarországi időjárás minden alakban itt ezen a folyosón végződik.
Ha esik, deputáció jön a vízvédelem iránt.
Ha nem esik, akkor is deputációk jönnek, adóelengedés iránt a szárazságnak miatta.
A t. folyosó olyan, mint a barometrum. Minden időjárást megmutat fokok szerint.
S akik kint voltak a folyosókon, egyszerre megdöbbenve hallják a nagy hírt, mely szájról szájra száll:
– Uraim, tudják-e, mi történt?
– Ugyan mi. Bevallotta?
– Kicsoda?
– Hát Spanga.
– Dehogy. Nem az történt. Hanem bevégeztük a középtanodai javaslatot.
Valóban, minden jel arra mutatott. Trefort és Szathmáry György hanyatt-homlok rohantak ki az ajtókon. »Isten veletek, kedves ülőhelyek!«
E búcsú csak a szemeikben tükröződött. Mészáros Nándor arcán csak a mély levertség igazolta, hogy így van: »Én most már eljátszottam játékimat«.
Dobránszky Péter felsóhajtott: »Elmúlt pohár, miből fogom szomjamat oltani ezentúl?«
Csak Madarász bácsi mondá kedélyesen:
– Én bizony sajnálom, hogy bevégződött. Már egészen beleszoktam.
– Valóban én is – vágott közbe Beniczky Gyula –, én bizony akár ítéletnapig eltanácskoztam volna fölötte.
– Most hagyják el – panaszkodék Bölöny József szemrehányón –, mikor már mindnyájan szakemberek lettünk!
Most pedig hadd vegyek én is búcsút e rettenetes javaslattól, mely immár törvénnyé lészen, s mely negyven napig táplált emlőjén, s hullatta fényes haját karcolatoknak.
Isten veletek, kedves szászok! Isten veled kukorikoló kakas a kálvinista tornyokon!
Fordítsuk meg a címerpajzsot a kihűlt beszédekre és a végelgyengülésben kimúlt ideákra.
A többi, ami még következik, majd kitudódik a jövőben a diákokon.
Nekünk jó az, ha úgy nevelik őket, hogy semmit se tudjanak.
Mert így, csakis így lehetséges, hogy okos embereknek tartsanak bennünket, apáikat.
…De iszen van ennek a Trefortnak sok előrelátása!
