A T. HÁZBÓL [ápr. 17.]
A T. HÁZBÓL [ápr. 17.]
Rövid ülés volt. De jobb talán, ha még rövidebb lett volna. A legvégét bízvást elengedtük volna.
Az ülés legelején felolvasták a középtanodai javaslatot. No, ezt is elengedtük volna.
Azután a kérvények jöttek. A kérvények mindig mulattatnak engemet, mert azok amellett tanúskodnak, hogy még mindig nem vesztek ki az egészen naiv lelkek a világon, akik szentül hiszik, hogy a t. Ház megorvosolja az ő bajaikat.
Pedig ezzel a legjobb esetben is csak időt vesztenek a kérvényezők, mert a »Ház« nem tehet egyebet, mint hogy a legigazságosabb dolgokat is legfeljebb illetékes elintézőjükhöz utasíthatja.
Dacára a limonádé petícióknak, melyek közül csak a békéscsabai katolikus kérvény engedett egy kis kalász-böngészetet, felszólalásra késztetvén Apponyi Albert grófot, Pulszky Gusztit (ez a Guszti kezdi magát pompásan viselni egy idő óta!) és még Göndöcsöt is, a Ház minden részeiben bizonyos forrongás uralkodott.
– Dinamit-szagot érzek valahol! – mondogatta Prileszky. – Pedig ez az orr… (már ti. az ő saját orra) ez az orr kemény egy orr!
Dinamit-szagot? De hát hol? Ki? Kit? Miért?
Szétnézek, hát látom, hogy az egész folyosón megyei főispánok ülik a padokat. Teringette, ez csakugyan valami! De hát mi? Mit keresnek itt a főispánok most, mikor az ország »örökös ura«, Tisza Kálmán nincs jelen?
A »főispán járás«-ra fektetvén kombinációimat, gyanús szemekkel méregettem a tekintetes vármegyéket.
Mert ezeket az urakat meglehetősen könnyű kiösmerni.
Ha nekik van valami kívánságuk, egyenként kullognak be a folyosókra, ha azonban a kormánynak van valami kívánsága, akkor jönnek csapatosan, mint a ludak.
De hát mi kívánsága lehetne a kormánynak? Aztán van is most kormány, ha Tisza nincs jelen? Láttam ugyan, hogy Futtaki barátságosan veregeti meg egyiknek-másiknak a vállait, de már az mégse látszik egészen valószínűnek, hogy Futtaki rendelte volna be a főispánokat. Azazhogy Futtakitól kitelik, hanem a főispánok nem jöttek volna be neki.
No, ezt a rébuszt nem fogom megfejteni. Hacsak… hacsak az nem történt, hogy harminc megyei pénztárt vittek el egyszerre az uralkodó tolvajbandák, s most egyszerre harminc főispán jön a szomorú jelentéssel.
Nem itt van a dinamit, nem itt…
A csángó bizottság cikázik sötéten… súgnak-búgnak a szögletekben. Holla! A csángó bizottságban lesz a hiba. Bizonyosan Nagy Gyuri csinált valami bajt.
László Miska mutogat is valami bukovinai levelet, s minden haja szála az égnek meredezik!
Keresik Somssichot. De Somssich nincs sehol. Keresik Odescalchyt. De Odescalchy azt mondja, hogy mikor Álmos behozta a magyarokat, átadta az egész mesterséget Árpádnak. Keresik Hojtsyt. Hojtsyt meg is találják. De ő már olvasta, azt mondja, a levelet és el van keseredve. Erre elcsüggednek, s olyan embert keresnek, aki még nincs elkeseredve, hogy azt keseríthessék a levéllel.
Végre megtalálják Bánffy Bélát. Nagyot lélegzenek. Bánffy még nem olvasta a levelet.
A levélben az áll, hogy a csángók nagy része már eladta földjeit, ingóságait, jönni akarnak. Kezd beállni a rettenetes nyomor, összepárosítva a türelmetlenséggel. Csinálni kell valamit. Telepítsük őket sürgősen.
– De hová?
Mindenkit ez a kérdés üt hátba. Hova, merre? Hol van ilyenkor Jókai? Ő leleményes elme. Ha már most mi a fantáziánkkal megcsináltuk a tündöklő telepítési regényt, gondoljon ki neki valami jó véget.
Végre is nem jut eszébe több hely senkinek Magyarországon, mint az Eötvös Károly egy csángójáé. Ez az egy elhelyezési terv már megvan. De a többi csak a levegőben függ. Hanem az Eötvösé, az biztos. Mintha már látnánk az »Egyetértés«-ben a tárcát: »Az én saját külön csángóm. Írta: Eötvös Károly«. Micsoda kedélyes csángó lesz abból, majd meglátjátok!
Meggyőződtem, hogy ebből áll a csángókérdés most, de hát ez nem dinamit, hanem inkább nedves puskapor.
S míg én így töprengtem a dinamiton, azalatt az egyik oszlopnál ott pipázott makra tajtékpipából egy igénytelen alak. Bánk bán »Tiborc«-a nézhetett így ki, de még mielőtt kitört volna belőle az elégedetlenség. Úgy ül ott, mintha nem is gondolkoznék, s olyan fehér, mintha az Albina fajból volna. Pipaszár lábszárait amint átrakja, hol az egyiket a másik fölibe, hol a másikat az egyik fölibe, mindég meg-megcsördül csizmáján a sarkantyú. Mintha mondaná: »Hallod-e Füzesséry Géza, én szereztem a mandátumodat«. Azután a másik lábon csördül meg a sarkantyú: »Igenis, én, én«.
Hát ki hitte volna, hogy ennek az utolsó magyarnak van a belső zsebében az a dinamit, ami itt mindjárt elsül?
Pedig úgy volt. A reporterek, akiknek még jobb szaglásuk van Prileszkynél is, már érezték, s nem egyszer vetettek sanda szemeket egy kék papiros fölé, melyet a nagy honatya kihúzott, elolvasott meg betett a zsebébe.
Egészen az ülés végére hagyta, hogy ott csattanjon, mint az ostor hegye. Ki volt már az számítva.
Mikor az Ugron mondókája folyt, a két sarkantyús láb megindult befelé.
A Házban csak kevesen sejtették, mit fog beszélni, midőn felállott.
Őróla, aki mindég csak védeni szokott, nem képzelhették el, hogy vádolni fog. Pedig nem érdekes már a magyar parlamentben semmi, csak a vád.
Halk hangon kezdte, van-e tudomása róla a belügyminiszternek, hogy a gráci rendőrség Glavocsnik nevű biztost Pestre küldött, hogy itt egy tolvajbandát kinyomozzon…
Azután felemelte fejét, s hangja a pátoszba csapott, hogy de már most ide vigyázzatok ám…
…és van-e tudomása, hogy a följegyzett rendőrségi névsorban egy országos képviselő neve is fel van írva?
Ez a mondás fölrázta a Házat egészen. Meghökkenve mozdult meg minden ember.
– Ki az? Ki az? – kiálták.
– Nevezze meg! Hallani akarjuk.
Az elnök elsápadt, idegesen nyúlt a csengettyű után, de csak a kalamárist markolta meg, az pedig nem cseng.
Az egész Ház, mintha összebeszélt volna, Tiszát keresték. Minden tekintet azt látszott kérdezni: »Hol a gazda?«
A képviselők izgatottan tódultak a szélsőbal felé. Mint mikor egy nagy követ dobnak a vízbe, bizonyos gyűrűzés keletkezett egy helyen. Látni lehetett, hol ül a gyanúsított képviselő.
Szerencse, hogy úgyis vége volt az ülésnek, mert nem lehetett volna tovább folytatni az izgatottságtól.
A szárnyas ajtókat felszakították a szolgák, a képviselők zsibongva tódultak kifelé.
Polónyi mély indignációval mondá ott künn:
– Engemet gyanúsított!
Nagy csoport vette körül a megsértett képviselőt, ki reszketett felindulásában. Kínos jelenet volt ez. A nagy zajban magyarázni kezdte, hogy ő ugyan levelezett Grácba, de a megkárosítottak érdekében, mint ügyvéd. Ennyi az egész. A hangja elenyészett a tolongás és sürgés-forgásban, s a »Ház« a legnagyobb indignációval oszlott szét.
– Szegény függetlenségiek! – sóhajtottak fel némelyek. – Megeszik egymást apródonkint, s még csak azt se mondhatják nekik: »kedves egészségükre váljék«.
