A FŐRENDIHÁZBÓL
A FŐRENDIHÁZBÓL
[jan. 11.]
Legelőbb a folyó ügyeket, kérvényeket stb. beszélték meg. Felolvasták a múlt ülés jegyzőkönyvét, s aztán átnyújtogatták sorban az ország különböző részeiből érkezett üdvözlő és bizalmi iratokat és aláírásokat.
Nagy vastag nyalábok voltak ezek. Egyenkint mutogatták fel az illetők, s csak azt jegyezték meg, hány ezer lélek.
S ez ódon, most az élettől pezsgő teremben, oly furcsa, hogy a nép mit keres. Sohase járt még itt a nép. Járt utat járatlanért mért hagy oda?
A főurak kevélyen hallgatták: a népszerűség párája mintha füstalakban fejükre ülepednék, s ott összevegyülne a ködmönszag, a bodorított méltóságos hajzatok parfűmjével.
Úgy tűntek fel különben e bizalmi szavazatok, mint az Apafi Mihály uram mulatozásai, midőn ugyanazokat a pénzeszacskókat egymásután kétszer-háromszor is eleibe vitték: »Legyen víg, nagyságos uram, mikor úgyis annyi a pénze«.
Hát ezeknek a bizalmi zacskóknak nagy része is itthon készült a »Magyar Állam«-nál.
Eközben harangoztak délre, s beméne Rakovszky István, a képviselőház jegyzője, fekete bársonyatillában kardosan, s a rettenetes, újra a főrendekhez küldött javaslat vala a kezében.
Rakovszky kardja megcsörrent a mediumon meghajlása közben, s ekkor egy félénk tekintetet vetett köröskörül pápaszemén keresztül.
Száz meg száz szem szegződött reá. Felfordult világ ez itt egészen.
Az ellenzék a legerősebb a jobboldalon. Elöl a két bíbornok üresen hagyva a hármas piros szék legközepét. Őeminenciája, az esztergomi érsek náthában szenved, s gyakran húzza ki zsebkendőjét, éppen olyan kartont, aminőt idős parasztasszonyok szoktak viselni a fejükön. A kalocsai érsek álmodozón tekint maga elé, zseniális hanyagsággal rendezett ősz fürtjeivel, bíbor köpenyébe burkolózva. Mögöttük a lila barettes tábor nyüzsög impozáns látványt nyújtva.
Balról a régi veteránok ülnek, Vay csiga alakúra fésült fejjel, Cziráky János, a főrendiház Tallérosy Zebulonja, atillában, fekete zománcos karddal az oldalán.
A főispánok szekcióját Andrássy Gyula nyitja meg. Tisza gyakran tekint oda, mint a jó gazda a saját vetésére. Bejöttek mind, itt vannak még a székely székek is. Bethlen Andrást talán a hófúvások akadályozzák. A főispánok grófi része röstelkedve húzódik össze egy csomóba, csak a nemesember főispánok, Tabajdy, Rónay Lajos néznek merészen szembe a föltámadt lidérccel, mely olyan, mint a sárkány, akinek hét feje van, csakhogy mind a hét fej csak úgy oda van enyvezve.
A középen, illetőleg az ajtó mögött ül és áll összezsúfolva a méltóságos népség és katonaság, tanácstermekben soha nem látott arcok, kik idegenszerűen nézik a termet, amelyben vannak. Igazi arisztokrata típusok, zsoké kinézéssel, angolos szakállakkal, némelyek bajusztalanul. Azután tömzsi, piros arcok, pisze orrok, ezek a falvakról importált szavazatok.
De mindez együttvéve oly pompás látvány, hogy Rakovszky István beleszédül, s lábait lassú reszketegség fogja el.
– Nagyméltóságú elnök úr, méltóságos főrendek! Van szerencsém átnyújtani…
Megakad, lélegzete eláll.
– Nagyméltóságú elnök úr! – dadogja elölről.
Haynald, az esztergomi érsekhez hajol, s élénken mondja:
– Rossz ómen rájok.
– Van szerencsém átnyújtani az… az izé… a képviselőház által ismét elfogadott… van szerencsém igenis… azaz.
A karzatokon, hol ott ült majdnem az egész »tisztelt Ház«, igazi indignációt kelt, hogy Rakovszky megakadt: ott is rossz jelnek veszik azt.
– Ugyan ne babonáskodjatok – veti oda Bánffy Béla. – Ne legyetek olyanok, mint a nyitraiak, akik mióta az égen az a pirosság látszik, nem akarnak adót fizetni: mivel ugyis a világ vége lesz.
A karzatok képviselő papjai együttéreznek a főrendek papjaival.
– Mindennek van határa. Csúnya világ lenne ebből. Ki akarja azt, hogy fiaink ne születhessenek a polgármester tudta nélkül?
– És a gabonánk megnőjön ima nélkül… – mondja egy másik főtisztelendő képviselő.
– Csitt. Aki így beszél itt az emeleten, sohase jut fel a földszintre.
Míg a képviselői karzaton megerednek a különféle észrevételek (hogy mégiscsak szép dolog ez a magyar alkotmány), addig lent lassan-lassan megmozdul a rozsdás gépezet csikorogva, hogy mitevők legyenek a visszaküldött javaslattal.
Utasítsák-e előbb a hármas bizottsághoz, mely már egyszer elfogadta tárgyalásra (mint egy lap írta: nagy szavazattöbbséggel), vagy pedig csak úgy meghámozatlanul üssék-e el rajta a port?
Az ellenzék, melynek vezérévé Zichy Nándor növi ki magát szemlátomást, a hármas bizottság mellőzésével akarja tárgyalni a javaslatot. A legokosabb státusférfiúnak is nehéz kitalálni, hogy miért? Hacsak nem a kiéheztetéstől féltik a faluról felcsődült szalma-mágnásokat, ha a végszavazás nagyon elhúzódik. Egyszer már volt ilyen politika a rákosi országgyűlésen. A tarisznyákból elfogyott a kolláció, hát hazaszéledt az ellenzék.
A főispánok, Majthényi, Gyürky, az alapszabályokra támaszkodva kívánták a hármas bizottsághoz való utasítást, de jó Cziráky János öblös hangján és Apponyi György fölöslegesnek találták ezt, s az ajtó mögül viharos helyeslés zúgott fel szavaikra.
Szívszomorító volt hallgatni azokat a különféle hangsúlyozásokat, melyekkel az édes hazai nyelv nyomorgattatott.
Nagy figyelem nem uralkodott lenn. Sokan nem jutottak ülőhelyhez sem, azok a falak mellé csoportokba gyűlve diskurálgattak németül. Vagy kimentek az előterembe, hol az egri érsek hevesen vitatkozott Radó főispánnal, Haynald pedig büszkén mutogatta sokaknak a prágai főrabbi köszönőlevelét magatartásáért. Az egyik Zichy abban találta kevélységét, hogy három erős pad van tele Zichyekkel, s mind nemmel fognak szavazni.
– Csak Zichy Gézáért kár – veté oda egy ősz főispán –, aki ami polgári érdemeket szerez az egyik kezével, elrontja a szájával.
A karzatok női publikuma (többnyire mágnás hölgyek a német csevegésük után ítélve) és a képviselők leginkább érdeklődtek a Bécsből érkezett indigenák iránt. Hol vannak? Merre ülnek?
Hanem a képviselőket aztán megnyugtatta Andrássy Manó:
– Nem lesz itt azokból egy lélek se, csak Windischgraetz. De annak is birtoka van itt.
– Hát a többiek? – kérdezi Kármán.
– Azok is eljöttek volna, hítták őket ezek a fiatalok. Hanem a mi Gyulánk aztán levelet írt nekik, hogy ne bolondozzanak. Egy se jön el.
Lent ezalatt szavazásra kellett bocsátani, hogy elmenjen-e a javaslat a hármas bizottsághoz vagy ne. Akik az elmenetelt akarják, álljanak fel. A jegyzők elkezdték őket olvasni, de olyan nagyúri felületességgel, hogy az egyik azt sütötte ki, azok vannak többen, akik felálltak, a másik pedig azt sütötte ki, azok vannak többen, akik ülnek.
Hogy ebből csak az egyik eset lehetett igaz, némi gondolkozás után rájött a főrendiház, s a jámbor elnök (jó borízű hangja van) elrendelte a név szerinti szavazást. A fényes történeti nevek kezdtek lassankint leperegni, s dűltek makacsul a »nem«-ek (Peitler püspök pláne Császka helyett is leszavazott), úgyhogy az »igen«-ek sohase bírták őket elnyomni szaporodásukban.
Nagy izgatottság közt hirdette ki végül az eredményt az elnök. Az ellenzék győzött. Hogy hány szavazattal, az örök titok marad, mert a méltsás nótáriusok jegyzetei megint nem egyeztek össze.
– Nem tudnak ezek százon túl olvasni – mondá egy régi képviselőházi jegyző.
– Ki tudja, hátha csak politika, hogy Tisza ne tudja biztosan, hány voksot kell előteremteni.
Most aztán az volt a kérdés, hogy mikor tárgyalják a javaslatot.
Zichy azt mondta: »Mindjárt holnap«. A kormány halasztást kívánt. Az eddig csendes tenger hullámozni kezdett. Az ellenzék nem akart hallani se az elhalasztásról, s rakoncátlan közbeszólásokkal, türelmetlen zajjal tette idegessé a kormánypártot. A miniszterek leverten ültek székeikben. Csak Pauler mosolygott.
Az elnök kérő arccal fordult az eminenciák felé, hogy az istenért szólaljanak fel, hiszen nem ül hátunkon a tatár, hogy úgy siessünk.
De Haynald csak a vállait vonogatta szeretetre méltóan.
Végre aztán Szögyény emberelte meg magát, kimondván, hogy szombaton lesz a tárgyalás.
Hanem ez mind nem használ semmit: hiába kerülte ki a kormány a holnapi szerencsétlen napot; ez egyszer szombatra is péntek esik majd.
