A FŐRENDIHÁZBÓL
A FŐRENDIHÁZBÓL
[jan. 13.]
Már jóval tíz óra előtt rajzott a közönség a Múzeum környékén. Nagy tömegek nézték a méltóságos urakat, de csak azokat vették észre, akik kocsikból szálltak ki, azokra nem volt gondjuk, akik észrevétlenül suhantak be a Múzeumkertbe vedlett ruhákban, s felsompolyogván a lépcsőkön, bámulatba ejtették a nyalka teremőröket, hogy ők is törvényt fognak itt hozni.
Csodálatos, hogy a főrendiházról nem akkor tűnt ki, milyen avult, mikor tehetetlenül szundikált, hanem most, mikor hatalmasan birkózik!
Pont tíz órára zsúfolásig telik meg a terem, most volna jó ide a híres Hatvani professzor, aki aszerint szélesítette ki bűvészetével a szobáját, ahogy a vendégei érkeztek. Fej fej mellett volt. S milyen fejek! A szép patrícius arcok mellett igazi mágnás típusok, majd zsokészerű alakok. Kiélt rouék, elzüllött speciesek, kataszteri hivatalnokok, díjnokok, fináncok és zsandárok. Egypár hadnagykán nagyon is meglátszik, hogy a tiszti atillájuk nagyon új keletű. Nehány deranzsírozott külsejű ember is szembeötlik, szégyenkezve lapulnak a hideg márványoszlopokhoz. Ezek most fogják elkiáltani a legutolsó vagyonukat egy »nem« vagy »igen« szóban, mely innen vagy onnan protekciót szerez nekik.
A sárga szép terembe három nagy ablakban át szűrődik be bájosan a téli napfény felülről, megaranyozva az izgatottságtól megélénkült arcokat: a türelmetlen, nevetgélő fiatalságot, a kopasz fejeket s a méltóságos ősz szakállakat, aminő a Török Napóleoné és Szmrecsányi Dáriusé.
Ülést jóformán csak az excellenciák kaptak, meg a papok. Itt már az ember nem kezdődik a bárón, hanem végződik.
Egypár pufók mágnásocska a királyi páholy alatt felült a falpárkányzatra s úgy odatapadt, hogy késsel fog kelleni lefeszegetni az ülés után.
A karzatok is zsúfolásig teltek meg. A képviselőkarzat első sorában a legelőkelőbb női közönség: a liberális mágnásnők. Andrássy Gyuláné még mindig bájosan, üdén, mellette fehérlik fehérebben a márványoszlopánál is, amelynél ül, Tisza Paula, barnában szépségre mása, gr. Andrássy Ilona, s anyósa Batthyányné, tisztes magyar matróna, mintha maga Lorántffy Zsuzsánna lenne. A szomszéd rekesztékben a fiatal Andrássy comtessek, kik mintha aratásra jöttek volna, magokkal hozták a reggelijöket is. Ki is tudhatná azt, hogy mikor lesz ennek vége?
A szemközti oldalon a »misehallgató hölgyvilág« ült, keresztekkel és olvasókkal a nyakukban. Ez a »psütt« most az oppozicionális mágnásnőknél.
De pszt… Csend lesz egy percre, jön az elnök, s föllép az emelvényére, messze eltolva magától a csöngettyűt… elég neki a nagy szemöldöke is. (Tudom irigyli tőle Péchy Tamás.)
Utána kisvártatva belép Coburg Fülöp herceg, s egyenesen leül Andrássy mellé, miután néhány szót váltott az osztrák főurakkal, a hatalmas, szálas Schwarczenbergekkel, az eleven, vidor Windischgraetzekkel és az előkelő kinézésű Lichtensteinokkal, kik olyan komolyan viselik magukat, mintha igazán komolyan vennék a dolgot, hogy ők most ide jöttek megmenteni a magyar alkotmányt.
Az ellenzéken rossz hangulatot csinál, hogy Coburg eljött, s Andrássy mellé ült.
– Ez hát az egyik sláger! – mormogják.
De legott emelkedik a hangulat, amint megérkezik suhogó bíboros köntösében Mihalovics, a zágrábi érsek is, s együtt egymás mellett lesz láthatóvá a három papi fejedelem a tegnapelőtt óta is megszaporodott püspöki karral.
A miniszterek is elfoglalják helyeiket, Tisza, ki elkésve érkezik bicegve, kezet fog Coburggal, Andrássyval, majd a saját tájékán az öreg Czirákyval is, s leül farkasszemet nézni a prímással, ki éppen most emelkedett fel helyéről, s rövid csengő szavakban jelenté ki, hogy ő és püspök társai ma is ragaszkodnak előbbi meggyőződésükhöz, s nem fogadják el a javaslatot.
Ősz szempilláit buzgón lecsukja, s ceruzáját, mellyel gesztikulált, nyugodtan leteszi Esztergom érseke és leül, a püspökök félig felemelkedve helyükből… mintha varjúsereg akarna fölszállni, valahányszor mozdulnak… élénken éljenzik; a kis oppozicionális női tenyerek a karzaton halkan összecsapódnak…
A prímás feltűnően rövid beszédében meg van adva a mai napra való üdvös taktika, hogy semmit se kell beszélni: mert meglehet, a kormány beszédekkel akarja kihúzni a tárgyalást hétfőre. De bizony csak elmondja azért Szécsen Antal, amit tud, de máris kezdik türelmetlenül hallgatni az oszlopokhoz támaszkodó báró urak. »Szavazzunk«, kiáltja egy nagy bajusz tulajdonosa, utána innen-onnan többen.
– Lassabban legyenek azok az »oszlopok« – recseg bele az öreg Cziráky, cvikkerjét vészjóslóan taszítva le orráról.
Szécsen ellenzéki beszéde után most már okvetlenül kellett egy kormánypárti hang. A baranyai főispán, Perczel Miklós állt fel, nyulánk, magas öregúr, ómódira a nyaka körül csavart fekete kendővel. Magyarosan beszél, de unalmasan. Az ideges Haynald kimegy a büfébe, s utána többen egy kis diskurzusra, s Tisza is gyakran kél fel és távozik vagy az előcsarnokba, vagy Coburg herceghez. Általában eleven sürgés-forgás vehető észre, élénk közlekedésnek jelei a külső világgal. Gróf Bánffy Béla gyakran megjelenik az előcsarnokban, majd újra távozik.
Tiszát a konzervatívek látván hogy ideges, elkezdték még jobban haragítani odakünn:
– Adok én neked egy jó tanácsot, kegyelmes uram.
– Hadd hallom, mert sürgős.
– Nem éppen, mert már csak a javaslat harmadszori idejövetelére szól. De mondhatom, biztos arkánum.
– Ha hasznos volna, nem mondanátok meg.
– Egészen kétségkívüli. Van vagy negyven mágnás képviselőd a Házban. Azok megtehetnék a kedvedért, hogy lemondanának. Oda könnyen kapsz mamelukokat, ide pedig megvan velök a többséged.
– Köszönöm. Nem megyek segítségért a szomszédba. Messzebb van az nékem, mint nektek Bécs.
Odabenn Gyürky Ábrahám gróf kezd szólalni. Még mindig meglátszik rajta, hogy katona volt valaha. Hetykén veti hátra kopasz fejét, mintha glédába állna, s hosszú szakálla úgy reng, mint egy fekete zászló. Feszesen, gavallérosan áll rajta a fekete ruha, a vakító fehér mellény és a kikandikáló dandys zsebkendő a néhai Batthyány Lajoshoz hasonló férfias arc. Kezdi pedig az eszlári dolgokon, s kiemeli a magyar nép józanságát, dícsérve Graeffl főispánt, akinek köszönhető, hogy a szabolcsi nép higgadt maradt.
Viharos hahota tör fel az ellenzéki padokról, hogy az egyik főispán a másikat dicséri. Gyürky kifejti továbbá, hogy a bizalmi feliratokban nemigen lehet elbizakodni, mert még több bizalmi feliratot lehetne gyűjteni, ha a papi javak elvételéről volna szó…
–Hohó, hahó, hehe, haha! – zúg fel ismét az orkán.
– Ha a papi javak elvételéről volna szó… ismétli Gyürky.
– Eláll. Hó! Hahó! Az nem lehet. Eláll!
Rengeni látszott a terem. Percekig sűvített, dörgött a kiáltás, a tiltakozás moraja a termen véges-végig. Mintha »tallyhó«-t kiáltanának az erdőkön át, s a szirtek visszhangoznák.
De Gyürky még jobban feszítette ki mellét, úgy áll ott, mint egy márványszobor, s újra ott kezdte, ahol elhagyta.
– Ha a papi javak…
– Ugyan hagyjátok abba. Mert Gyürky kigyőzi estig.
Gyürky után igen csinosan és okosan beszélt báró Pongrácz Vince. Nemcsak új ember, de csinos ember is. Kár, hogy háttal volt fordulva a hölgykarzatnak. Rozner Ervin beszéde alatt már unatkozni kezdtek az ellenzékiek, s orációját, melyet összecsucsorított ajakkal egy kissé nyeglén mondott el, többször szakították félbe.
Különben is már tűrhetetlen lett a levegő a teremben. A pára ködként gomolygott a fejek fölött, olyan sűrű, nehéz, hogy az öreg podagrás urakat fojtogatni kezdte. A köhögéstől alig lehetett valamit hallani, s a gőztől alig lehetett látni. A napfény se bírta magát keresztültörni, s zordon félhomály lett a teremben.
Csakis olyan rokonszenves alak számíthat még meghallgatásra, mint gróf Csáky Albin. Fiatal körte képű ember serte hajjal, hanem a hangorgánuma nagyon szép, s előadása folyékony.
– Eláll – zúgott az előbbi vörös bajusz.
– Hagyjuk kibeszélni – kiáltotta közbe egy paprikajancsi kinézésű főrend –, hiszen be kell bizonyítania, hogy mért volt kandidálva miniszternek.
Hanem ezalatt Szögyény is elunta az ülést a kényelmes elnöki székben (hát még mi a zsúfolt írói karzaton, mely szintén tele volt indigenákkal!), s odaadta helyét Czirákynak, szívére kötve, nehogy valami manővert csináljon, míg ő odajár.
S valóban éppen Cziráky uralkodása alatt történt meg, hogy mindnyájan kifogytak a szóból, s féktelen türelmetlenséggel kezdték követelni a szavazást.
– Várjuk be az elnök urat – mondá Cziráky nagy zavarban.
S míg az elnököt várták, azon néhány perc alatt még összesúghattak a pártok, klikkek, még válthattak egypár egyetértő szót… itt egy biztatás… ott egy ígéret. Mert csodálatosan formálódtak ezek a szavazatok! Pálffy János például azért szavazott igennel, mert a többi Pálffyak szavaztak nemmel.
– Én sohase szoktam – úgymond – a családommal egy véleményen lenni.
Az osztrák főnemesek mellé felvigyázók adattak, akik vigyázzanak rájuk, s megsúgják nekik a »nem«-et, ha eltalálnák a döntő pillanatban feledni. A süket öregurakhoz mentorok húzódtak, akik megrántsák a kabátjukat, ha szavazni kell.
Egyszóval elérkezett a nagy pillanat…
Nem, még nem. Szögyény megérkezése után még Tisza szólott, tapintatosan, de röviden fejtegetve a javaslat célját.
Most aztán csakugyan a szavazás jött. Az izgatottság a tetőpontra hágott.
A méltóságos ház órája délután egyre járt. Zichy Ferraris Lajos megfogta a lajstromot s olvasni kezdte a neveket. A főrendieknél is voltak ilyen kiosztott lajstromok, mindenki maga elé teríté, s lázasan jegyezgette az eredményt.
Jegyzett Simor és az izgatott Haynald, csak Mihalovics ült köztük közömbösen. Jegyezett Tisza, jegyezett Szapáry és Orczy, csak Pauler várta az eredményt nyugodt keresztényi érzelmekkel, mint a Magyar Állam mondaná.
S amint a névjegyzéken minden következő lapnál fordítani kellett, kétszáz röpke papírnak csattogó suhogása ugyanazon szempillanatban, mintha egy óriási madárnak szárnyrebbenése lenne…
Csupa »nem«-ek peregtek. Az ellenzéknek már harminchat szavazata volt, mikor az első igen elhangzott, a Bánffy Miklósé. Azontúl nőttön-nőni kezdett a kormány listája a főispánokkal, kikből azonban Lonovics, Eszterházy, a fiatal Mailáth, s többen hiányoztak (jele, hogy Tisza nem fejtett ki oly kétségbeejtő erőlködést, mint az ellenzék), Szapáry István pedig nemmel szavazott, kit, valamint Szapáry Gézát éppoly lelkesen éljeneztek meg ezért, mint a túloldalon Coburg herceget és Andrássyt.
A főispánok szavazatai mohón ették a differenciát, sőt az első grófi neveknél oly rosszul kezdett menni, hogy a kormánypárt számai lettek kövérebbek. Az ellenzék türelmetlenül zúgott le egyeseket, ha igennel szavaztak. Egy Széchenyi gróf igenjénél éles fütty hallatszott. Jó Szögyény mérgesen nézett fel a karzatokra. Haynald a barettjét igazgatta. Batthyány Elemér dühösen tépdelte a rózsáját a gomblyukában… Az ellenzék szénája rosszul állott. Hanem hát ezen még korán búsulni. Hiszen ezt a főispánok cselekedték.
Igaz is, a grófi nevek hatalmasan beütöttek. Mikor ostorhegynek leszavazott a Zichy-had, közel ötven többsége lett az ellenzéknek. Ezt már lehetetlen utolérni.
Természetesen történtek közbe mulatságos epizódok, egy-egy éneklő hang, minő a Vancsáé, vagy egy-egy tévedés, mint a Pallavicini Hyppolité, ki »igen«-t mondott, s ijedten kapta hátra a fejét, mert »nem«-et akart mondani. Egy erdélyi mágnás a testvére helyett is leszavazott nemmel, amikor észrevették a turpisságot. Őméltósága hasbeszélő, s jól tudta utánozni az otthon maradt törvényhozó hangját is. Miskére (aki úgy néz ki, mint egy kis megőszült cickány) éppen akkor jött rá a csuklás, mikor szavaznia kellett volna.
Az ötven többség után minden arc Tisza felé fordult. Mit csinál Tisza? Ugye ni, milyen sápadt! De az csak képzelődés volt. Tisza még bízott a sikerben, mert a báróknál kezdett csak igazán nagy érdeklődéssel jegyezni. A bárókra volt állapítva a kormány reménysége.
S valóban a bárók megtették a magukét. A P betűnél már úgy leolvadt az ötven többség, hogy alig maradt belőle négy. A leglázasabb percek következtek. A szívek hangosan dobogtak. A serpenyő folyton ingadozott. Minden új »igen« vagy »nem« keresztülnyargalt az idegeken. A szemek csillogtak, az arcok sápadoztak, olyan síri csend volt, mintha ez a temető volna, csak a papírok suhogtak, és a ceruzák monoton karcolása hallatszott.
Minden voks életbe vágó lett, külön-külön örömet és bánatot okozott. Hanem föl is rúgott a voksok értéke. Most már a személyeket nem lehetett elhódítani, igyekeztek tehát elhódítani a hangot. A halkan kimondott igenekre disputáltak, hogy azok nemek és viszont. Vécsey Lajosra, mikor a »nem«-et elzengte, ráfogták, hogy nincs ott, s személyesen kellett megjelennie a mediumra, hogy ő ott van, de akkor se akart ráismerni senki.
Végre elfogytak a nevek, a lajstromok fölé hajolt fejek élénken fölvágódtak. Az ellenzékiek felugrottak székeikről, a papok kézszorítással gratuláltak egymásnak. A hölgyek nyájasan integettek legyezőikkel ismerőseiknek. Tisza idegesen lecsapta a lajstromot, a főispánok leverten siettek az ajtók felé.
Az ellenzék győzött nyolc szavazattal.
– Van-e még valaki, akinek a nevét nem olvastuk a lajstromban? – kérdé az elnök kelletlenül.
– Van még – mondák nehányan, egy főurat tuszkolva elő.
– Az én nevemet nem olvasták? Gróf Dessewffy Miklós.
– Tessék szavazni. Elfogadja a javaslatot vagy nem.
– Nem – mondá az elkésett gróf.
S ez volt az utolsó »nem«, amely a teremben elhangzott.
– Ezt már legalább elengedhették volna – mondá Tisza keserű humorral.
