A T. HÁZBÓL [jan. 15.]
A T. HÁZBÓL [jan. 15.]
Úgy van most Tisza, mint mikor az embernek nagyon kisebesedik az egyik lába, sokkal jobban örül, mint azelőtt, a másik ép lábának, még hogyha van is rajta egy kis tyúkszem.
Ott volt az alsóházban kedves mamelukjai között, akik igyekeztek vidám arcot vágni a tegnapelőtti vereséghez, s valami okosat kigondolni a számára, hogy mi történjék azzal a megdagadt lábbal.
– Borogatni kell olajjal és ecettel – tanácsolja az egyik, kinek lelke előtt a 38. §. módosítása kóvályog.
– Hagyni kell, pihentetni kell, begyógyul magától is – hajtja a másik.
– Ejh mit! Egyszerűen amputáltassuk!
Itt új lélegzetet szí be a hatalmas miniszter, ki ellen erős csapást mértek a Múzeumban. A láza szűnik a saját talaján a saját levegőjétől, a saját vizétől. Anteus is bizonyosan csak azért lett erősebb, ha földhöz vágták, mert talán nem a saját földjéhez vágták.
Az ismerős folyosók érdekes zigzugjaikkal, kedves fülkéikkel, a hívek és a leghívebbek, amint ott jönnek-mennek nyugodtan, zavartalanul, finom szatirikus mosolyával Csernátony, hatalmas, vaskos lépteivel Prónay József, fürgén, gondtalanul Horváth Gyula, akiről meg van írva, hogy olyan ügyesen tudja gruppírozni a semmittevést, mintha örök lázas tevékenységben volna; ott sétál fel s alá Bánffy Béla nagy panaszkodásokkal: hogy ő lévén a főrendi szavazásnál a rendező, elszámította magát a kabátokkal. Tudván ugyanis, hogy a kormánynak biztos százkilencvenegy szavazata van, s nem találván a ruhatárban csak háromszáznyolcvankilenc téli felöltőt, biztosan konstatálta a két szótöbbséget. Ki gondolhatott volna arra, hogy tizenegy olyan főrend is van bent, akiknek január közepén nincs téli kabátjuk?
De félre e bús reminiszcenciákkal… a folyosó, mondom, visszaadta Tisza erejét, intimusait látván elvonulni sorba maga előtt, érezte, hogy még nincs egyedül.
Itt jön Széll Kálmán is a felgyűrt nadrágjában… nini, Andrássy Tivadar fehér gallért vett föl egy vöröscsíkos ingre. (Nosza, hívjátok hamar Fenyvessy Ferencet, hadd lássa az új divatot.)
Majd feltűnt Horvát Boldizsár rokonszenves alakja… az öreg Pulszky átjött egy kis triccs-traccsra. Minden oly házias volt és kedélyes…
Csak az antiszemiták rontották a hatást, akik kifeszített mellel gratulálgattak egymásnak.
– Hát ugye, mégis csináltunk valamit? – mondogatta Széll György a kezét dörzsölgetve.
Általában a föléledés, forrongás színezetét viselte magán a folyosó. Nehány főispán komoran elszántan defilírozott a miniszteri szoba előtt. Az ellenzéki politikusok fejei sugdostak, tervezgettek. Szövetségek bontatnak és köttetnek.
Egypár feudális főrend eljött vizitbe, s Simonyiékkal diskurálgatott.
– Hej, Géza bátyám, pompás szónok ez a Szécsen – jegyzé meg egy fiatal képviselő.
– Az bizony, öcsém. Sokat pisszegtem már neki életemben.
Ad vocem pisszegés!… Hiszen nekem a pisszegésen kellett volna kezdenem a mai ülés leírását.
Mikor Tisza beléptével fölhangzott az éljenzés a Házban, egypár pisszegés hallatszott elenyészően ugyan, de elég érthetően. Egyik, a legélesebb a nőkarzatról. (Már bizonyos, hogy egy főrendi tagnak kell ott lappangnia valahol.)
Más érdekes mozzanat alig is volt, kivéve a főrendi jegyző fogadtatását.
A legdaliásabb levente jött, a szép szőke, kis bajuszú gróf Cziráky Béla, az hozta a fatális üzenetet.
Még sose volt itt, eddig mindig Rudnyánszky s Nyáry járt át. De már ehhez mégiscsak a legszebb jegyzőt kellett küldeni.
A főispánok és a mágnások külön rekesztékei zsúfolásig megteltek, meglátni a tegnapelőtti ülés utolsó aktusát. A pohár legfenekéről kiinni az ürmöt azok, s az édes nektárt ezek.
Mihelyt Hegedüs elvégezte előadói beszédjét, fölkelt Cziráky Kovách László mellől, s odalépett büszkén az elnöki emelvény elé, selyem brokát atillában magyar csizmásan.
Mély csend lett a teremben. Csak a Cziráky kardja zörrent meg egyszer, mikor a kezével gesztust csinált a bátor, ropogó hangon elmondott rövid üzenethez, hogy a főrendek »nem járulhatván hozzá« stb.
A szélsőbalról tompa éljen morajlott fel, mely gyorsan végighömpölyögve a padsorokon, növekedőben zajossá s a habaréki padokon lelkessé izmosodván, újra visszakerült, megújult kétszer, háromszor, s még folyton hangzott azután is, ahogy a jegyző rég eltűnt a mediumról.
Vele hirtelen eltűnt a mágnás rekeszték is a karzaton.
Törődnek is ők a büdzsével, az országgal, ők csak a magok jegyzőjének látványos fölléptét strázsálták.
Ez a kétszeri éljenzés volt aztán a mai délelőtt témája. Egypár habaréki ember Tiszát is megéljenezte, mire egy hang felkiáltott a szélsőbalról: »Látszik, hogy honnan fog kiegészíttetni a kabinet«.
Ezt a felkiáltást mintegy illusztrálta Tisza, midőn később odament ülni Szilágyi Dezső mellé, s hosszasan társalgott vele.
Hanem a főrendi üzenet után a »Ház« kedve is megcsappant a költségvetési vitát hallgatni. A képviselők zsúfolásig megtölték a folyosókat. Mocsáry s Gruber János beszélhetett kedvére odabenn, csak Hegedüs és Szapáry Gyula hallgatta őket illedelemből.
Grubert orációja végeztével sokan interpellálták: hogy beszélhetett olyan antiszemita szellemben?
– Kénytelen voltam vele. Azt a hírt veszem otthonról, hogy antiszemita jelöltet akarnak ellenem felállítani. Hát mondom magamban, hiszen vagyok én olyan okos ember, hogy el tudom magam is játszani a bolondot.
A vitával senki sem törődött a folyosó népe közül (hiszen folyik az szépen magától is odabenn), míg egyszer csak délután egy óra táján az elnöki csengettyű reszelős hangja riadozik, s a betóduló követek és a kormány szincerizáló tagjai elbámulva hallják, hogy már vége van.
…Olyan volt ez, mint mikor az embernek a fájós fogát húzzák ki tudtán kívül.
