A T. HÁZBÓL [máj. 10.]
A T. HÁZBÓL [máj. 10.]
Járja a végét a t. Ház. Mélán hervadoznak a padokban a követek, mint az őszi virágok.
Kevesen vannak csak, kiket még haza nem fújt a korteskedés szele.
Én is, ők maguk is úgy tesznek egymással, mint a pap, aki benézett a majdnem néptelen templomba, s kifakadott: »Nem érdemes ennyi embernek misézni!«
»Nem érdemes ennyi embernek szónoklatot tartani« – gondolják ők.
»És nem érdemes ennyi emberről karcolatot írni« – gondolom én.
Hanem azért mégis feljárok minden délelőtt szorgalmasan. Mert aki egyszer ezt a levegőt megkóstolja, annak Merán lanyha éghajlata sem olyan édes. Attól nem lehet többé elszokni.
Történik valami vagy nem történik, az mindegy, azért az ismerős arcokat és a fülkéket okvetlenül látni kell, hogy az ember elhiggye, miszerint semmije se hiányzik.
Aztán legalább valami ötlet vagy pletyka mégiscsak mindég terem.
Most is beszéli a miniszteri szoba környékén az öreg Prileszky, hogy milyenek a választók.
Ő egyet tanulmányozott közülök, valami Nagy Pál nevűt (s valamennyi ennek a valóságos képmása). Nagy Pál uram fő-fő auktoritása egy nagy alföldi parasztvárosnak, mely két követet küld.
Kilenc év előtt mind a két odavaló követ ellenzéki volt.
»Nincs semmi tekintélyünk a kormány előtt – mondta Nagy Pál uram a három év lejártával. – Forduljunk a másik oldalra.«
Választottak hát két kormánypártit. Mikor ezeknek a mandátuma lejárt, Nagy Pál így szólott:
»Nem ér semmit, hanem legyen olyan is, ilyen is.«
Lett tehát egy ellenzéki s egy kormánypárti.
Ma ezek mandátuma is lejáróban lévén, Nagy Pál így beszél:
»Az egyik képviselőnk mindég azt mondja, hogy “nem”, a másik mindég azt mondja, hogy “igen”. Hát ki ne unná meg ezt az örökös egyformaságot? Küldjünk fel okosabb embereket!«
Minden helyzetet kipróbált, de egyikkel sem volt Nagy Pál uram megelégedve… Ez a választó természetrajza!
Míg ott künn a folyosón jóízű adomák és keserves panaszkodások hangzanak, azalatt a teremben arról tanácskoznak, hogy mikorra írjam én meg az utolsó karcolatot a t. Házról.
Tisza május huszadikát fogja ajánlani e célra őfelségének.
E kijelentés után képviselők, hírlapírók kezdenek hazaszállingózni.
Hanem beavatottabb emberek útközben sietnek megállítani a széledezőket, s szeretet jele gyanánt megsúgják bizalmasan:
– Ne menj haza, megbánod, nagy botrányt mulasztasz el.
– Kicsoda, micsoda?
– »Kis levélke, drága kis levélke« – dúdolja Meszlényi Lajos.
A hír lassankint befutja az egész épületet, Ugron Gábor türelmetlenül megy át egyik padból a másikba. S amerre jár, mérgesen csikorog a csizmája.
A feloszlás processzusa most már meg van állítva, nemhogy fogyna a Ház, de ettől a momentumtól kezdve folytonosan szaporodik. Nincs nagyobb embergyűjtő, mint a botrány előszele.
Türelmetlenül fészkelődik mindenki, míg a csip-csup ügyek, a szeszadó főrendi módosítások lefolynak, a temetkezési küldöttség megválasztatik s több efféle.
Huh, de borzalmas hosszúk voltak ma a szónokok! Az idő lassan látszott fogyni. Kemény Gábor egy negyedóráig se beszélt, s máris felkiáltott valaki a szélső baloldalról: »Kolosszális tüdő!«
Hegedüs beszédébe a világért sem szólt volna bele senki ezúttal, hogy csak minél előbb vége lehessen.
Ah, valahára!
Felállott Ugron Gábor.
Minden ember megmozdult székén, s azután temetői csend lett.
Igazi temetőben voltunk.
Péchy meglóbázta a lélekharangot, azután letette, és eldőlt székén.
A tenyerek tölcsérekké képződtek a fülek mellett.
S megindult a temetési szertartás.
A tisztelt halottjelölt ott ült a túlsó oldalon éppen vizavi Ugronnal a Móricz Pál háta mögött (hol különben Tisza Lajos szokott ülni vígabb szituációk között). Móricz nagy feje egészen eltakarta Dobránszkyt. Csak ha mozdult, piroslott elő pozsgás, egészséges arca.
Ugron mesterül találta fel ezúttal a maga dolgát.
Legelőször egy szolgabírót trancsírozott fel ŕ la Hont vármegye, ki igen jól nézett ki azzal a garnírunggal, melyet körüle rakott.
A szolgabírót elemésztvén, egy interpellációt vett fel a padról és felolvasá.
Az interpelláció a parlamenti sablon szerint a »punktum« szokott lenni minden felszólalásnál, a hallgatóság tehát megbotránkozva riadt fel:
– Hát csak ennyi? Mi a publikumnak egy szolgabíró itt, ahol hétköznap is egy-egy főispánt esznek meg.
Hanem Ugron nem csinált punktumot, csak lélegzetet vett, s nyomban elővette a második tálat.
Ebben volt Dobránszky.
Felgombolta kabátját, s kivett zsebéből egy csomagot: régi, elsárgult levelek és vizitkártyák.
Mosolyogva babrált közöttük, mint a fösvény kincsei közt.
Szép daliás termete kiegyenesedett, szemei megvillantak ádáz haragban.
Soha még olyan csend, aminő most támadt.
Farkas Balázs a harmadik padban ülő képviselő társai ütérverését olvasgatta mellékes mulatságképpen. Legtöbbet ver a Hermané és legkevesebbet a Madarász Jenőé.
Eközben érces hangon mérte a fejszecsapásokat Ugron; hogy igenis Dobránszky rokonságban van a hazaáruló Dobzsánszkyakkal. Sőt hivatalt is kért tőlük, mégpedig oroszországi hivatalt…
– Szégyen! Gyalázat! – kiálták közbe a szélsőbalról.
A többi pártok mélyen hallgattak. A homlokok elkomorodtak. Az arcokon mintha a kétkedés volna leírva: »lehetséges-e az?«
– Itt a bizonyítékok – mennydörgé Ugron –, s egy levelet olvasott fel a csomagból, melyben több levél van, Dobzsánszky Adolfhoz és a hírhedt Dobzsánszky Olgához intézve, »kedves Olgám« vagy »kedves húgocskám« megszólítással.
Kínos szenzációt keltett e levél az egész Házban, mert bizonyítja, hogy írója kész lenne az oroszt szolgálni.
Soha még ilyen nagy bűnnel nem vádolták, mióta a világ áll, székelyek képviselőjét…
Úgy süvített itt ez a vád, mint egy orkán, mely felborzolta az emberek hajszálait. Az ajtók csikorogni látszottak, s úgy tetszett, hideg légáramlat suhan be száz nyíláson át, megborzad a háta az embernek, s az arcok megfehérednek.
A tüzesebbnek ökle is megmozdul.
De csend. Feláll maga Dobránszky védekezni. Halálos sápadtság ül az arcán. Izgatottságában könyökével törüli le homlokáról az izzadságcsöppeket.
Azt mondja: ő jó, becsületes magyar hazafi, emellett tanúskodik múltja, működése.
Habozva beszél, szaggatottan, nem a méltatlanság haragja tör ki szavaiban rakoncátlanul, a fölháborodás tüze nem csap fel szörnyű lángban…
A miniszterelnök hátrafordul és úgy nézi figyelmesen, aztán lassan, csendesen elfordul tőle.
Vajon mit gondolhat?
Azt-e, hogy ilyenkor a mérséklet már nem erő?
S még folyton beszél szegény Dobránszky, munkájáról, amit ír, tanítványairól, akiket nevelt, ellenségeiről, akik üldözik.
– Az itt a kérdés, írta-e a levelet vagy nem! – Kiált közbe Csernátony, aki egyetlen szerencsés megjegyzéssel gyakran hámozza ki a szóözönből a vita magját.
Azontúl aztán ez a kérdés vetődik felszínre a Ház minden oldalán, hol innen, hol onnan hangoztatják türelmetlenül:
»Írta, vagy nem írta?«
Dobránszky, mintha szándékosan kerülné az egyenes feleletet. Csak annyit mond, hogy a Csertészről kelt, Péter aláírással ellátott levelek rágalmak és hamisítások.
Új bonyodalom! Még egy drámában se lehetne frappánsabb mese.
Akik nem szeretnek embert ölni, azok szabadabban lélegzenek. Hátha mégis ártatlan!
De Ugron bátran lép újra sorompóba, s kijelenti, jót áll arról, hogy a levelek a Dobránszky saját kezű írása.
S Dobránszkynak erre nincs aztán más felelete, csakhogy leül és hallgat.
S ettől a perctől a zajos Házban egyszerre beáll a hallgatás kínos rémletessége.
Nem zúg föl kárhoztató vihar, a nagy közbeszólók sziszegő nyelve megáll, az elnök keze dermedten ereszti el a csengettyűt, s ő is hallgat.
Így hallgatagon oszlik szét a Ház, mindenki tódul kifelé némán.
Maga Dobránszky is felkel, és megy ki az ajtó felé tartó csoporttal.
Senki se szólítja meg, mint ahogy máskor sietni szokott a megtámadotthoz egész csoport, észre nem veszi senki, olyan ott, mint az árnyék… megy a nagy tömegben egyedül…
