A T. HÁZBÓL [máj. 13.]
A T. HÁZBÓL [máj. 13.]
Mikor jó Csanády Sándor fölébredett reggel és felöltözék, parókáját föltévén és nadrágszíját összehúzván, bizony nem gondolta volna meg, hogy ma még ő meg fogja ríkatni az ország legelső oszlopát.
Felment az ülésre tíz óra előtt a derék öregúr, amiatt, hogy el ne mulasszon a haza ügyeiből és a jegyzőkönyvi felolvasásokból egyetlen szócskát sem, forrón itta meg a reggelijét.
S íme amint odaigyekszik, éppen üt a kálvinista anyaszentegyház tornyán, és olvassa Csanády Sándor a négy vékonyat és tíz vastagot.
– Hopp, bizony már elkéstem – s kezdte hosszabbra szedni lépéseit.
Hát, amint odaér, még ott mindenütt pusztaság, a termeket szellőzik, egy öregasszony a korridort sepri.
Csanády Sándor az öregasszonytól bokrosodott-e meg, vagy attól, hogy még nincs a Házban senki, nem tudni, de annyi bizonyos, hogy nagy fúriában előkeresett egy szolgát és rárivallt:
– Mért nincs itt senki, he?
– Hát azért, kérem alássan, mert a fehér cédulára azt nyomatta ki a masina, hogy tizenegy órakor kezdődik az gyűlés.
Csanády még dühösebb lett: »Ez a fickó az én stílusomat utánozza«.
– Nem szabad annak tizenegy órakor kezdődni, mert én magam hallottam az elnök szájából pénteken, hogy tízkor lesz.
A szolga vállat vont, ha nem szabad, hát tegyen róla, ő azt se bánja.
Csanády pedig elkezdett fel s alá járni az országház előtt. Iszonyú lassan teltek a percek. Azalatt ráért elábrándozni a régi Bocskai időkön. Hej, más világ volt az akkor! Hej, Kereki, Kereki!
Így séta közben elért az utca szögletéig: hát ott csakugyan az áll a cédulán, tizenegykor tartatik az ülés.
Hallatlan ez! Hát már egy képviselőházi elnöknek sem lehet hinni. Tízet ígért, és tizenegyet vált be! No, ha ez se korrupció, hát akkor én nem vagyok Csanády Sándor!
De minthogy én Csanády Sándor vagyok, tehát ez okvetlenül korrupció. Fel is fogok ellene szólalni.
Most már mindjárt jobban telt az ideje. Mert addig az egy óráig a felszólalását komponálta, hogy minél hatásosabb legyen.
Szépen is volt az kieszelve. Tetszett neki.
Hanem olyan hatásra, aminőt tett, ő maga sem számított.
Tizenegykor végre együtt volt a Ház. Egy óra ide-oda, senki sem gondolt rá. Hiszen a nemzetek életében egy század is csak egy óra!
Aztán különben is egyébbel vannak elfoglalva a folyosókon most.
A szélsőbalok Jónás Ödönnel tréfálkoznak, hogy most már ő is muszkabarát lett.
A legtöbben Dobránszky után kérdezősködnek. Itt van-e? Hol van? Mit csinál?
Egy fiatal képviselő jön, aki azt mondja, hogy az ő neje ösmeri Dobránszky Olgát, együtt jártak nevelőbe.
Hiszen nem is kell neki egyéb, hogy mindjárt nevezetesség legyen. Hogy néz ki? Milyen korú? Mi vihette rá? Kár, hogy nem a feleségedet küldted fel a mai ülésre!
A temetésen járt követek adomákat beszélnek Mária Anna királynéról.
– Egyszer 1850-ben – beszéli Forgách Antal gróf – megvoltunk híva én és Chotek gróf ebédre a királyhoz, ebéd után pedig whisteztünk a királynéval. Én mindég nyerni engedtem őfelségét. Nota bene, a dolog kis pénzre ment. Chotek azonban úgy játszott, mint akárkivel mással. Midőn vége volt a játéknak egy pillanatra Ferdinand odalépvén a királynéhoz kérdé, melyikünk játszik jobban: »Chotek gróf – felelte a királyné – jobban játszik, de kellemetlenebbül«.
Herman Ottó merengve jár a csoportok közt, s egyre-másra szórja csípéseit a habarékok ellen.
– Vége annak a pártnak, örökre. – Mert miből kell állania egy jó pártnak, ha boldogulni akar, tessék például venni a kormánypártot. Legyenek benne pártgrófok, pártzsidók és párthordárok. Az egyesült ellenzékben eddig csak pártgrófok és pártzsidók voltak. Dolgozni, lótni-futni nem akart senki. Most már a pártzsidók is elhagyták egyenkint, az utolsó elveszett példány Chorin volt. Most már csak pártgrófjaik maradtak.
Ezalatt bent is elhelyezkednek, akik kevesen megjelentek. Nincs már semmi érdekes, kedves, ami vonzana. Csak még a Horváth Gyula javaslatai. Szentes for ever!
Az elnök csenget, Csanády megvadult ábrázattal feszeleg székén, s döfködi mogorván könyökével a padot.
Az elnök csengetés közben megpillantja a Csanády ráncos homlokát, s talán leolvassa róla háborgó gondolatait, siet tehát ő előlegesen megmagyarázni, hogy a Ház miért gyűlik össze egy órával később: A Mária Anna requiemje miatt!
Micsoda? – tombol lelkében Csanády. – Itt van ni! Most meg a témámat veszi el az elnök!
Ha ez nem visszaélés, hát akkor mi? Nem tud egyébről beszélni ilyenkor, mikor én akarom fölfedezni a mulasztását?
Föl is kel, s ropogósan megringatja csípőin a termetét előbb, s csak azután kezd hozzá viharos dorgáló hangon, mely éppen úgy hangzik, mint mikor kukoricát morzsolnak.
– Ez visszaélés – süvíti, és sas szemeit körülhordozza a Ház padjain. – Mit mondanak önök ehhez?
– Azt mondjuk, hogy »eláll«! – Kiáltják a jobboldalról.
– Dehogy állok, nem vagyok én önökhöz hasonló, hogy elálljak.
– Nem bizony! – csattantja rá szarkasztikusan Csernátony.
– Én nem ösmerek olyan hatalmat, ami a Háznak a határozatát a gyűlés órájára nézve a Ház tudta nélkül megmásolja.
– Hát a földindulás? – vágja oda virgonc debreceni ésszel Kőrösi Sándor.
A »visszaélés« szó, melyet Csanády magától is legott »mulasztás«-nak szelídített, nagyon elérzékenyítette a nemes szívű Péchy Tamást, ki éppen az ülés előtt vette egyik kedves rokonának halálhírét.
Midőn Tisza rövid védő felszólalása után ő is szólni akart, szelíd kék szemeiből kicsordultak a könnyek, s hangja szaggatottá, fuldoklóvá vált a zokogástól, majd végképp elhalt az érzékeny, ideges öregúr ajkain, és csak a könnyek csillogtak, s folytak alá arcán, és csak a zokogó zihálása hallatszott a síri csendben, mely erre a jelenetre támadt a meglepett Házban.
De csak egy szempillanatig tartott e csend. Tüstént kitört az éljen-vihar.
Az éljen kihangzott a folyosóra is. A megnyíló ajtón egymás hátán özönlöttek be a csodálkozók.
– Mi történik itt? Kinek éljeneztek? Csak nem tán Dobránszkynak?
– Az elnök sír!
Igen az elnök sír.
Még ezt se láttuk soha az országházban.
Sok fényes pálya ért itt véget. Sok ember ért itt már temetkezést.
De még könnyek eddig nem folytak.
Ezek az első könnyek!
Hát még ez is kellett hozzá, hogy annál tarkább legyen az ülésszak.
Az elnök szóhoz akar újra jutni, de megint nem bír szólni. Újra éljeneznek.
Az éljenek jó törülköző kendő könnyekre.
S valóban megható volt, amidőn az elnök mentségének tudomásulvétele jövén szóba, az egész Ház felállott, mint az erdő, s felállott maga Csanády is, a másik jó öregúr, akinek kevés híja, hogy szinte nem tört el a mécsese, s hogy ő is nem kezdett zokogni.
Hadd sírta volna végig ki magát a két öreg egy kicsiségért.
És az asszonyok a karzatokon mind előszedték a kis csipkekendőket, s egyszerre minden szép szem tele volt csillogó harmattal.
Az asszonyok megkívánták a sírást az elnöktől.
Így siratták meg a magyar parlamentben Mária Anna királynét. Anno 1884. május 12-én délelőtti 11 órakor.
Az elnök nem bírta vezetni a tanácskozást, elvonult, s átadta helyét a derék Kemény Jánosnak.
Harsogó éljenek zaja kísérte egész szobájáig, hol még azután is folytonos ovációknak volt tárgya. Tömegesen látogatták meg minden árnyalatú képviselők és a miniszterek.
Tisza Kálmán is vigasztalta:
– Ugyan minek az, minek? Látod, ha én olyan érzékeny volnék, mint te, már régen kisírtam volna mind a két szememet!
