A T. HÁZBÓL [máj. 20.]
A T. HÁZBÓL [máj. 20.]
(Az utolsó ülés)
[máj. 20.]
– Kongassa meg, kegyelmes uram, még egyszer azt a csöngettyűt. Aztán tegye le. Vége van!
Vegyünk még egy lélegzetet mi is; nézzünk körül utoljára, hadd lássuk, miként nézett ki ez a Ház?
Nem kell leszidni elhamarkodva. Majd évek múlva ítéljünk csak fölötte.
Én magam írtam meg napról napra a dolgait, mégsem tudom, milyennek mondjam. Mert a diéták is olyanok, mint a tudósok; meg kell kopaszodniok előbb, s csak azután jutnak be az Akadémiába.
A rossz országgyűléseket is jóvá teszik a rosszabbak.
Ki tudja, milyen fényes parlament lesz még ebből valamikor; nem kell hát vele fumigatíve bánni.
No, még egy tekintet ide-oda! Hadd markoljak az eltűnő alakok közé, kiknek arcán méla ünnepélyesség borong. Nincs itt most ellenzék, mamelukság, csupa szelíd bárányok ezek!
Ezek veszekedtek volna valaha? Lehetetlen az! Itt lobogtak olyan nagy lánggal a pártszenvedélyek? Álmodtuk mi ezt alkalmasint.
Hiszen itt az egész kép úgy veszi ki magát, mintha egy nagy család búcsúznék. Érzékenyen rázzák meg egymás kezét az öregek, s megjelenik a gyöngédség lágy fénye a szemekben.
Maga Tisza is búsan tekint végig mamelukjain. Gazda szeme már nem fogja hízlalni többé ezeket sem.
Szomorú hurcolkodás ez! Bent a büfében a szép Irma kisasszony hólyag darabokkal kötözi a sherrys és likőrös palackok karcsú nyakát. Ezekből már nem iszik, csak a jövő generáció.
A tanácskozóteremben meg-megcsikordulnak a kulcsok a fiók-zárakban. Azok a folyton megújuló csattanások, zörrenések azt jelentik, hogy még egyszer megnézi mindenki a fiókját, nem-e felejtett ott valamit.
Némelyik névjegyét feszegeti le a padról. Elkeseredett lélek az, aki szándékosan arra tör, hogy a képviselőségének nyoma ne maradjon.
Az elnök fekete atillában, zsinóros mentében, kardosan lépett az emelvényre.
A képviselők betódultak a folyosókról.
Most nem sajnálta a szivarját elhajítani senki sem. De nem is volt a szivareldobásnak az a nagy jelentősége, mint egyébkor.
Mert akár hiszi el nekem a közönség, akár nem (pedig hiheti, mert nem programbeszédben mondom), a folyosói szivar a mértéke az emberi nagyságnak.
Egy félig égett cigarettát például eldob az ember, ha Németh Albert beszél, s bemegy őt hallgatni. De egy félig égett britannikánál már meggondolkozik, ahhoz legalábbis Somssich kell.
Apponyi Albert már egy egész britannikát ér, amelyből csak egy szippantás esett. Hoitsy egy fél kuba, Eötvös egy fél kabanos, Tiszáért érdemes eldobni egy imént meggyújtott havannát is – de már egy bockra való ember nincs ez idő szerint.
A képviselőknek csak az arca sollemnis, az öltözetük többnyire szürke gérokk, mintha útra készen állnának: csak Tisza Lajos és Csernátony jelentek meg fehér mellényben, fekete szalonkabátban.
A padok meglehetős népesek. Mind összejöttek, akik Budapesten vannak. Még a beteg Törs Kálmán is megérkezett a bezárásra, kinek sokan siettek gratulálni felgyógyulásához.
A mediumon nincs egyetlen lélek sem. Mindenki a megszokott helyén ül, hogy még egyszer megmelegítse. (Már ti. ő a helyet és őt a hely.)
A válás meghatottsága tükröződik minden arcon és minden szemben, csak az öreg Szitányi (klubnéven »Urunk«) ül közömbösen a székin; hisz ő csak nyaralni megy és bizonyosan visszajön.
A jegyzőkönyv felolvasása után szokás szerint egy Dobránszky-féle levélről tesz ismét az elnök jelentést; mire szokás szerint hat becsületbíró és Jónás Ödön fészkelődni kezd és Tisza Kálmán szokás szerint kicsinylőleg legyint a levegőbe kiterjesztett tenyerével, ami azt jelenti: »Mire való az?«
Szegény Dobránszky a levélírás betegségében hal el, mint ahogy az ószékely ballada Bíró Klárája a kendertilózásban szakadt meg, s halála után is mint kísértet örökké kendert járt tilózni…
Ott künn ezalatt a »folyosó-képviselők« lesik az ünnepélyes momentumot, mikor egyszer egyenlőkké válnak a törvényhozókkal. Az öreg Pulszky jár-kél szivarozva egy rettenetes ódon, széles karimájú szalmakalapban. Figyelmezteti is Domahidy Ferenc, a szatmári főispán, hogy hát szabad-e a régiségeket ki is hozni a Múzeumból?
Hm, őszkor már a Pulszkyak is itt lesznek mind a hárman.
S mind a három a közjogi alapon lesz, de mind a három más-más párton.
S ez annál nagyobb virtus, mert csak két párt van tulajdonképpen. (A harmadik Pulszky pártonkívüli leszen.)
Szerencse is, hogy nincs több.
Tudniillik, hogy nincs több párt. Mert Pulszky még van, több is.
Az unalmas jelentek után, interpelláció jön, de ez már nem komoly dolog, ez már inszcenírozva van, mint a »gödi csata«.
Az ellenség fehér fátyolt tesz a sapkájára, hogy megösmerjék »ellenség« voltát. Fenyvessy kíván kérdezősködni a történelmi arcképcsarnok felől. Trefort pedig felelni kíván. Vitézi torna a forma végett, hogy még egyszer villanjanak meg a fegyverek, mielőtt hüvelyükbe tennék.
S Fenyvessy hangja nem olyan most, mint mikor Magyar János leckézteté (mintha sást húzgálnának az ember füle mellett), hanem olyan, mint mikor a Mimikéknek, Ilonáknak udvarol (mintha édes szirup csepegne valamely megereszkedett bödönből).
S a Trefort felelete nem ingerült, mint máskor, hangja sem nyikorog, mint a koldus talyiga, hanem suhog, mint a papi talár.
Világos, hogy össze voltak Fenyvessyvel beszélve.
– Nosza, fiam, Fenyvessy, menjünk el azért az »éljen«-ért.
De csitt… a történelmi pillanat elérkezett.
Péchy feláll a katedrán mély csendben, komoly méltósággal. A jegyzők is felállanak.
Máskor a Ház áll, s az elnök ül, most az elnök áll s a Ház ül.
Érces, de kissé fátyolozott hangon kezdi vázolni a lefolyt három évi tevékenységet.
– Százötvenhárom törvényt hoztunk – mondja.
Komjáthy közbekiált:
– Mind rossz!
Csanády Sándor nyugtalanul mordul rá:
– Ugyan ne izélj, Béla! Még majd azt hiszik, én bántom az elnököt!
S azontúl az öreg csak integetni mer, ha valami észrevétel terem meg a fejében, pedig terem. Bütykös nagy ujját fölemeli fenyegetőleg, vagy a fejét csapja szilajan féloldalt.
De az elnök hangja most egyszerre szaggatott, reszketeg lesz. Csanády elsápad, s ijedten dugja kezeit a pad alá.
Nem ő miatta lágyul az elnök szava, hanem most emlékezik meg a halottakról.
Aggodalmasan néznek oda mindenfelől. Nem jó volna sírva zárni be az országgyűlést. Megsiratják azt úgyis még az unokáink is. (Ez nem az én gondolatom, kérem, hanem a Madarász Jenőé.)
Már-már ereszkednek le a tisztes elnöki arcon a pillák… homályosul a szem… szakadozik a hang, s biz’ isten, legott eltörne megint a mécses, ha az írások közt a kezeivel ott settenkedő Rakovszky meg nem ütné valahogy véletlenül a kardját.
S amint jó Péchy Tamás hallja a kardjának víg csörömpölését, egyszerre eszébe jut, hogy ő férfi. Erőssé izmosodnak ajkán a szavak, s olyan hatalmas öblös hangon zárja be a parlamentet, hogy szinte a kulcs reszelős nyikorgását hallani az országház kapuján.
Feldörg az éljen királyra, királynéra és a hazára, s hogy pap se hiányozzék a szertartásnál, Latinovics Gábor az elnök egészségére mond egy toasztot.
– Hol a poharam? – motyogja szórakozottan Kállay János, és éljenez lelkesen az egész Ház.
Hanem ha már annyiban van is, hát Madarász mégsem hagyhatja szó nélkül a világ folyását. A trónbeszédet holnap mondja el a király, és azt holnapután íziben be kell vezetni a Ház jegyzőkönyvébe, nehogy azalatt, míg az Ház összejön, elhányja a beszédet otthon az udvari cselédség. Hát még egy ülés kellene erre nézve.
Zaj zajlik fel a baloldalon. Az utolsó zaj. Az elnök csengetett. S ez az utolsó csengetése.
Tisza áll fel, s azt mondja, hogy miután a király holnap így fog szólani: »Ezennel berekesztem az országgyűlést«, bajos volna embert kapni, aki holnapután megint kirekesztené az országgyűlést.
Erre aztán minden ember azt találta: »Tiszának igaza van«.
Az övé volt az utolsó szó, s még azonfelül neki volt igaza.
A parlamenti sikerek poharából még az alján levő legislegutolsó csöppet is Tisza itta meg.
Most már mehetünk haza!
Péchy megint felállt, de úgy, hogy már vissza se üljön többé.
– Minden jót kívánok, az ülést bezárom.
Meglebbentek az elnöki szék függönyei, a jegyzők leugráltak helyeikről, a képviselők zsibogva, nagy robajjal csörtettek az elnökhöz, száz meg száz kéz nyúlt feléje elbúcsúzni. Mikor az elnök keze már úgy megizzadt, hogy csuromvíz lett, akkor az egymás kezeit szorongatták kifelé tolongva a tágra nyitott ajtókon. Habaréki ujj, szélsőbaloldali tenyér és kormánypárti marok nyúlt vegyesen össze-vissza erre is, arra is. Még azt se nézte senki, kitől búcsúzik: csak úgy önkéntelenül csapódott kéz a kézhez.
A folyosóra teli kévékben szórta a nap fényét, s ezek a táncoló arany vásznak olyan bántók voltak ezekhez az érzékeny búcsújelenetekhez…
– No bizony – mondá vigasztalón Ernuszt Kelemen. – Hiszen nem válunk mi el. Csak a falak közül kimegyünk a gyepre, hogy ott újból verekedjünk egymással.
Hiszen éppen az a gyep… az a gyep… Könnyen a fűbe harap ott az ember!
Bánatos melankóliával ballagtak kifelé a szolgák búcsú hajlongásai közt.
Mészáros Nándor levette a tulajdon fogasáról a kalapját, és felsóhajtott. Ez volt az utolsó törvényhozói funkciója.
Csak Herman verte vígan a mellét, megfenyegetve öklével a világot, amint a kapun kiért:
– »Csak merjen most engem valaki nagyságos úrnak szólítani!«
– Szervusz, »egyén« – kiálta visontai Kováchra Ivády Béla.
Majd megszűnt az az élénk zsivaj is.
Az érdemes exképviselők lassankint elszéledtek a foyer-ba.
Az utolsó láb is elcsoszogott: az Urbanovszkyé.
– A csend kezdte magát installálni a most már háborítatlan birodalmába.
Csak a büfében hallatszott még beszélgetés nesze.
Odescalchy Gyula van még ott.
Mindent bepakolt már a t. Ház Irmája. Csak egyetlen szem pogácsa maradt meg egy porcelán tányéron.
– No, még ezt megeszem – mondá a herceg –, s kétfelé törte.
A pogácsa kemény volt, de azért nem panaszkodott miatta. Mikor az utolsó falatot is lenyelte, azzal aztán teljesen be lett fejezve az 1881-iki országgyűlés.
Vége
Scarron
